– Először jött Erdélybe Krisztus földi helytartója, ahogyan Jakubinyi György gyulafehérvári érsek is mondta a szentmisén, II. János Pál pápa számára 1999-es romániai útján még ez a lehetőség nem adatott meg, hiába szerette volna. Mi változott meg az elmúlt húsz évben, hogy ezúttal nem volt ilyen probléma?
– Elsősorban magának a programnak a jellege. A bukaresti pátriárkával való találkozó természetesen most is fontos részét alkotta a látogatásnak, azonban ez már nem volt első a maga nemében: javultak annyit az ortodox világgal való kapcsolatok, hogy nem volt szükség arra, hogy kizárólagos legyen az a találkozó. Emellett a Szentatyának most volt ideje és energiája is arra, hogy ezt a nagyon fárasztó programot vállalja. Azért bele kell gondolni, hogy a mai napon is több helikopter-, repülő- és autóutat tett meg, és menet közben többször változott, hogy honnan indul.
Aztán van egy olyan aspektusa is a látogatásnak, hogy Erdélynek és a katolikus közösségnek a nyelvi, etnikai összetétele ma már eléggé közismert, nem csak általános híresztelések vagy érzékenységek vannak. És mégiscsak eltelt harminc év a rendszerváltozás óta.
Lassan kikristályosodott minden nehézség vagy tévút ellenére, hogy demokratikusabb körülmények között hogyan élnek együtt a különböző nyelvű, hagyományú közösségek, akár itt, Erdélyben, akár Románia-szerte. A téma természetesen ma is kényes, de már nem annyira hektikus, mint két évtizede volt.
– Ez a téma Ferenc pápa homíliájában is kiemelt szerepet kapott.
– Erről beszélt tegnap Bukarestben, beszélt ma délelőtt Csíksomlyón, és valamilyen szinten, nem ekkora hangsúllyal, de Jászvásáron is megemlítette, ahol az ifjúsággal találkozott, és mondott egy prédikációt. Szóba hozta, hogy többféle nyelvű hívek élnek itt együtt, csángók, lengyelek, oroszok is a román nyelvűeken kívül. Erdélyben pedig kifejezetten arról szólt, hogy nem elfelejteni kell a múlt sebeit, hanem feldolgozni szeretetben; a kiengesztelődés és az alkotó közös munka útján kell járni. Ez egy olyan üzenet, amit, azt hiszem, nagy örömmel elfogadott mindenki, aki jelen volt.
– Bíboros úr szerint ezt a gyakorlatban hogyan lehet megvalósítani?
– Meg vagyok arról győződve, hogy a kezdeteken már túl vagyunk. Normális együttműködés van Romániában is a katolikus testvérek között, lehet, hogy nem minden viszonylatban és témában teljesen felhőtlen vagy parttalanul szívélyes, de azért a legfontosabb dolgokat mindenki látja: a szekularizációval, az érdektelenséggel, a szétszórtsággal szemben a közös keresztény értékeket kell képviselni. E téren lassanként az ortodox világgal is – országonként változó mértékben – tudatos közeledés valósul meg. A keresztény értékek képviseletét, az élet védelmét, a családnak, az életnek a kezdettől a természetes halálig való tiszteletét a keresztényeknek ma egyformán képviselniük kell. Van egy olyan környezet, amelynek a hatása alatt önkéntelenül is közelebb húzódunk egymáshoz.
A valóság az, hogy Erdély városaiban is létrejöttek olyan román nyelvű, katolikus, latin szertartású közösségek, amelyek számára természetes igény, hogy jó lelkipásztort biztosítson akár a plébános, akár a püspökség. Ez sem annyira érzékeny téma, amennyire korábban lehetett, és vice versa: hallottuk a hírét annak is, hogy lassan ugyan, de Bákóban és másutt most már maga a püspökség szervezett meg egyfajta rendszerességgel magyar nyelvű szentmisét. Olyan papok tartják, akik ott születtek, és Budapesten vagy másutt szereztek több év pasztorális gyakorlatot, hazatértek, és most ezt a fajta pasztorációt végzik: tudják a modern magyar nyelvet is, nem csak őseik régi dialektusát.
– Mit gondol, mennyire van annak realitása, hogy amit a pápa most üzenetként megfogalmazott, elsősorban természetesen a híveknek, de minden jóakaratú ember számára is, az a keresztény egyházakon kívülre eljusson, ne csak a magyar és román keresztények közeledjenek egymáshoz, hanem a Romániában élő magyar és román nép?
– Ennek a közeledésnek, a keresztények közös tanúságtételének mindig van egy különleges ereje a világ felé. Maga Jézus mondta a búcsúbeszédében, imádkozik a tanítványokért, hogy egyek legyenek, és így elhiggye a világ, hogy Krisztust az Atya küldte. A tanúságtételünk hitele és hatékonysága is múlik azon, hogy közösen tudjuk az értékeket képviselni.
– Mi, anyaországi magyarok hogyan tudunk ehhez hozzájárulni?
– Ezen a csíksomlyói szentmisén is ott volt majdnem az egész püspöki kar, és sok-sok zarándok érkezett. Ilyenkor a kisebbségben élő magyarok is érzik, hogy a világ magyarságának a szerves részét alkotják, nincsenek egyedül. Fontos az is, hogy mi magunk is építsük a kapcsolatokat, akár például a görögkatolikus közösségek szintjén, amelyek itt, Romániában nagy többségében román nyelvűek, de hazánkban magyar nyelvet használnak, és kapcsolataik egymással jók és testvériek. Többféle módon is kifejezésre juttatják ezt: például képviseltetik magukat holnap Balázsfalván a pápai szentmisén, a boldoggá avatáson. Azt hiszem, ebben, e téren is van tartalék és lehetőség.
– Visszatérve beszélgetésünk apropójára, milyen érzés volt részt venni a csíksomlyói pápalátogatáson?
– Mielőtt a Szentatya megérkezett, mi, püspökök bevonultunk a szentélybe, és elfoglaltuk a helyünket, így várva közösen a pápát, de amíg a helyünkre értünk, elhaladtunk a csíksomlyói kegyszobor előtt, amit most kihoztak a szabadtéri oltárhoz, és ott állították föl. Felemelő volt, amikor megálltam a szobor előtt, és odavittem az imaszándékaimat, amelyek részben a magyarságért, erdélyiekért és otthoniakért, részben a katolikus egyetemért, részben pedig személyes és családi szándékokra szóltak.
A szentmise végén a Szentatya a kegyszobrot különleges megtiszteltetésben részesítette. A legmagasabb pápai kitüntetés, amit nem embereknek szoktak adni, az Aranyrózsa, ezt az Aranyrózsát helyezte el a Csíksomlyói Szűzanya lábánál. Ezzel is kimutatta a Szűzanya iránti tiszteletét és azt a könyörgést, amelyet mindannyiunk nevében hozzá intéz, hogy járjon közben értünk.
Maga a helyzet nagyon tanulságos volt: látott már az ember több csíksomlyói búcsút és ünneplést, ebben a mostani esetben a szervezők természetesen tartottak a lebonyolítás részleteitől. Végül is sikerült egy harmonikus egységet kialakítani, ami beteljesítette sokak reményét, és semmilyen sérelem, semmilyen görcs nem igazolódott. Egyetlen, amitől komolyabban lehetett tartani, hogy az eső elveri az ünnepséget, azonban az időjárás ellenére a hívek nagy elhatározottsággal jöttek. Esernyők alatt felvonultak, megtöltötték a hegyoldalt, s amikor a szentmise elkezdődött, elállt az eső, a mise végére pedig még a nap is előbújt. Csodálatos találkozásban volt részünk.
– A szentmise után néhány szót tudott váltani Ferenc pápával, miről beszéltek?
– Megköszöntem neki természetesen, hogy eljött a kegyhelyre, és szentmisét mutatott be, aztán megkértem arra, hogy fogadja el a meghívásunkat a jövő évi eucharisztikus kongresszusra, amelyet már megkapott hivatalos formában. Nagyon kedvesen reagált, de természetesen ebben az ügyben még hivatalos válasz nincsen.
