Mégis hinnünk kell: lehet béke!

Mindennek történelmi magyarázatául részben Sztálin azon parancsát adják, mely szerint a Szovjetuniót megtámadó országok lakosságának részt kell vennie az ország háború utáni helyreállításában, részben azokat a hamis hadijelentéseket, amelyek szerint Budapesten a valóságosnál sokkal nagyobb védősereg tartóztatta föl a Vörös Hadsereget, így sokkal több hadifoglyot kellett „produkálni”.

 

 A magyarországi németek kálváriája nem ért véget mindezzel. A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferenciájuk végén megállapodtak, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét „szervezett és humánus módon” át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.

 

A németek kitelepítését – a többi országgal ellentétben – nem a nemzeti kormányra, hanem a vesztes Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták. A magyar kormány mintegy kétszáz-kétszázötvenezer magyarországi német kitelepítésére gondolt, ezt azonban a SZEB-et vezető Vorosilov marsall nem fogadta el. Négyszáz-négyszázötvenezer magyarországi német (sváb) kitelepítését követelte, s ezzel – más nagyhatalmak egyetértésével – helyet készítettek a Felvidékről (Csehszlovákiából) elüldözött (áttelepítendő) magyar lakosságnak.


1946. január 19-én indult el a magyarországi németeket deportáló első szerelvény a Nyugat felé. Kismaroson, Nagy¬maroson és Zebegényben, a három egymáshoz közeli dunakanyari településen a szovjetek németeket érintő elhurcolása így kapcsolódott össze a kényszermunkatábort jelentő málenkij robottal és a Nyugatra deportálással. A kismarosi tiszteletadáson mindazokra emlékeztek, akik valamiképpen áldozataivá váltak ezeknek az eseményeknek. Annál megrendítőbb ez a tragédia, mert alig valamivel a háború során bekövetkezett emberellenes cselekmények elkövetése után, az éppen feltörő „soha többé” követelésekor indultak meg. Mintha csak a bosszú jelentette volna az igazságot a tragikus 1944–45-ös esztendőkben, amikor az egyik emberellenes diktatúrát a másik emberellenes diktatúra váltotta föl. Jó lenne annak szellemében törekedni a nemzeti emlékezetben való megbékélésre – és nem ideológiai megoszlás szerint –, ami a keresztény megbékélésben válhat egyetemessé.

 

 

1945 januárjától kezdve Kismarosról és környékéről több mint hatszáz embert hurcoltak el szovjet táborokba. Egynegyedük soha nem tért vissza; a többiek közül is csak kevesen élnek már. Akinek az egészsége megengedte, az jelen volt a megemlékezésen a túlélők közül. Az elhurcoltak emléktábláját megkoszorúzta Harrach Péter, a térség KDNP-s parlamenti képviselője is.

 

A szentmisét követően a frakcióvezető a közösségek összefogásának erejéről beszélt. Az 1945. január 2-án Kismarosról, Nagymarosról és Zebegényből, valamint a környék más településeiről kényszermunkára vitt emberekről megemlékezve a politikus hangsúlyozta: a két őrült eszme egyikének, a kommunizmusnak a fő bűne az emberi szabadság lábbal tiprása volt, ami életeket is követelt. „Istentelen és embertelen politikai hatalom nem kerülhet az ország élére” – vonta le a következtetést.

 

A kényszermunkán tengődők „soha nem feledkeztek meg arról, hogy egy közösség tagjaiként vannak ott (…), így nem csupán saját túlélésükért tettek, hanem társaikat is segítették” – emelte ki. Magatartásuk azt üzeni a mának: minden körülményben embertársaink felé kell fordulnunk. „Az itteniek összetartozása a nemzet egészéhez való tartozást is jelképezi” – nyomatékosította Harrach Péter.

 

A családok ezreinek életét megnyomorító internálás helyi történéseiről a kétezres Pest megyei község lakosainak nevében Poldauf Gábor polgármester beszélt. Mint mondta, Kismaroson az is elég volt az elhurcoláshoz, ha valakinek német hangzású volt a neve. Az összegyűjtöttekkel csupán annyit közöltek: rövid időre útjavításra viszik őket, miközben azt sem engedték meg nekik, hogy rendesen felöltözzenek. Akik évekkel később élve hazakerültek, nem beszélhettek a velük történtekről. Ezért is fontos most, majd hetven év múltán a közös megemlékezés.

 

Az igazságtalanságot nem gyógyíthatja meg az idő, de emlékezni muszáj – hangsúlyozta végül a polgármester. A vasárnapi kegyeleti program az egykori kismarosi gyűjtőhelyen lévő emléktábla megkoszorúzásával zárult.