„Megbocsátani? Ezek után? Amikor még bocsánatot sem kér?”
Fotó: Merényi Zita

 

Ahányszor eszembe jut, vagy meglátom őt, mindig fájdalmat érzek. Nem tudok szabadulni ettől a maró érzéstől, és valahányszor átgondolom a dolgot, jogosnak érzem az indulataimat. Várom, hátha majd közeledik felém, de a bocsánatkérés föl sem merül benne, talán már szóba sem áll velem. Én pedig úgy érzem, hogy a vétség elismerése nélkül nincs mit megbocsátani…
Sajnos nem ritka az ilyen helyzet. S jól tudjuk, hogy a fölgyülemlett harag idővel számos testi tünet okozója is lehet: vesebajok, keringési zavarok, allergia, miegymás. Végül pedig akár gyűlöletté is sűrűsödhet bennünk a harag.
Jó hír, hogy a megbocsátás nem érzelem, hanem döntés kérdése, amit a másik fél közreműködése nélkül is meghozhatunk. (Szemben a kiengesztelődéssel, ami mindig két­személyes tett.) Sajnos azonban a megbocsátás nem törli el a következményeket, és arra sem számíthatunk, hogy elmúlik tőle a fájdalom.
Miben áll ez a döntés? A lényege, hogy elfogadom a másik embert, annak ellenére, és azzal együtt, amit tett. Elengedem az ítéletet, az igazság­tételt. Ahogy a Szentírás ajánlja, négyszemközt szembesítem őt a problémával. Ha nem sikerül, akkor a közösség előtt igyekszem jobb belátásra bírni, és ha így sem hajlik a békülésre, akkor jön a „tekintsd pogánynak!”. Mit jelent ez? Csupán annyit, hogy nem lesz feltétlenül a barátom. Nem kell úgy tennünk, mintha a konfliktus nem állt volna közénk. Nyugodtan el lehet ismerni a köztünk lévő nézet­eltérést. Nem járunk majd sörözni vagy kávézni, de köszönök neki, ha szembejön velem, és nem ítélem meg, nem keresem a lehetőséget, hogyan fizethetek meg neki, és nem kívánok rosszat neki – vagyis, ahogyan jó mesterem fogalmazott: elengedem a nyakát.
Hogyan juthatunk el erre a szabadságra? Ez életbevágó kérdés és komoly munka. Mindenkinek az életében adódik olyan kapcsolat, amelyben meg kell küzdenie ezzel a problémával. Ilyen esetben két, egymás számára nagyon idegen személyiség szinte kibékíthetetlen felfogása ütközik, vagy legalábbis kölcsönösen irritálja egymást. Mit tehetünk ekkor?
A könnyebb megértés kedvéért képzeljük most el ezt a két embert egy tanmese szereplőiként. Az egyik legyen nyúl, a másik meg sas.
Így szól a nyúl a sashoz:
– Ide figyelj, sas! Te nem vagy ép! Itt ez a káposztaföld, de te naphosszat ott körözöl a nagy semmiben! Ott fönt játszod magad, mikor idelenn minden kényelem adott: friss, ropogós eledel, barátságos domboldal, kellemes üregek… Egyszerűen érthetetlen az, ahogyan élsz!
Fordítsuk le, mit is jelentenek a nyúl iménti szavai: „Én rendben vagyok, de te! Képtelenség megérteni, ahogyan gondolkodsz, ahogyan élsz, ezért természetesen elítélem azt, amilyen vagy.”
A sas eközben így morfondírozik magában:
– Ez a nyúl nem komplett! Itt az aranyélet lehetősége! Fölülről láthatná a dolgokat, mint én, ám ő inkább bebújik egy sáros lyukba, és ízetlen káposztát rágcsál. Azt hiszi, így megérthet bármit is a tágas világ csodálatos szabadságából?
A sas tehát így gondolkodik ugyanerről a helyzetről: „Én rendben vagyok, ez világos. A te álláspontod viszont egyszerűen primitív!”
Nagyon fontos, hogy a nyúl és a sas is, mindketten elfogadják magukat, a saját énjüket. Ez így van jól. Nem kell letagadnunk az álláspontunkat. Nem kell megtagadnunk sem a „nyúlságot”, sem a „saslétet”. Folytassuk most képzeletbeli párbeszédünket!
A nyúl tovább berzenkedik:
– Nem tudom megérteni! Tényleg nem tudom megérteni ezt a sast!
Nem hazudik magának, nem mondja azt, hogy „mindenkit szeretni kell, én is úgy szeretem a sasokat”. Jól teszi, hogy őszintén kimondja: „A sas szerintem nem tudja, mi a jó!” A sas is nyugodtan gondolhatja: „Jó, hogy sas vagyok, sosem lennék nyúl!”
Majd így dünnyög magában a nyuszi:
– Istenem, megpróbálom őt a te szemeddel látni! Egy kicsit leg­alább! Ne haragudj, de máris az jut az eszembe: hogyan tudtál ilyen állatot kitalálni? És ráadásul még azt mondod rá, hogy jó?
Bár, ha jobban belegondolok, a sas élete is neked szentelt élet… Tőled jön, és hozzád megy ő is. Márpedig ki teremtette a sast? Te, Atyám! Akkor az az undok róka is? És az a rémes sakál is a te teremtményed?…
Igen, mindenki Isten teremtménye. Az az „idióta” is, akivel nekem ennyi bajom van, aki megbántott, aki otromba és modortalan volt, aki lenéz, kigúnyol, elgáncsol… Az ilyen emberek a sasok, rókák, férgek és pókok az én nyúl-életemben! Tehát helyesen cselekszünk, ha azt mondjuk: „Istenem, őt is te alkottad! Nehéz megérteni és elfogadni, hogy kedvesnek, jónak tudod látni őt.” Ha eljutunk idáig, ezzel kilépünk a saját nézőpontunkból, és megpróbálunk más szemmel – a teremtő Isten szemével – tekinteni a másik emberre. Ez mindig nagy erőfeszítést követel. Ám ha sikerül megtennünk, abban a pillanatban megszakad a földhözragadt logika.
Ezután azt mondja a nyúl:
– Sas, te tényleg lehetetlen alak vagy. Semmi baj nem volna, ha nem lennél, legalábbis nekem nem hiányoznál! De be kell látnom, bármit is gondolok rólad, Atyám eredeti elképzelése valósul meg benned. Ő szeret téged.
Tudod mit? Nem értelek, de engem ez már nem érdekel! Menj Isten hírével! Legyél sas!
Figyeljük csak meg! Nem azt mondja a nyúl: „Keblemre, sas! Te vagy a legklasszabb teremtés, akivel találkoztam!” Egyszerűen azt tudja mondani: „Menj Isten hírével!”
És aki képes ezt mondani, az „elengedte a másik nyakát”.
Ezt a lépést csak úgy tudjuk megtenni, ha felülemelkedünk a saját világunkon, és nem bosszankodunk tovább a különbségeinken. Az elégséges távolságot az teremtheti meg, ha más szemmel próbáljuk látni azt, akivel konfliktusunk van. Talán úgy is fogalmazhatunk, egy isteni láncszem megszakítja az ördögi kört.A másikra a saját szempontunkból nézve ez nem sikerülhetne, mert egyszerűen nem így látjuk őt. Ám a nézőpontváltás segíthet. Természetesen ettől még idegen marad számunkra a másik személyisége, de kiléphetünk korlátok által meghatározott énünkből, és láthatjuk őt máshogyan, anélkül, hogy leértékelnénk magunkat. Jó, ha nem tagadjuk le, nem fojtjuk el, sőt kimondjuk a feszültséget, így belül az nem dolgozik tovább. Természetesen azután is zavarni fog a köztünk lévő nyilvánvaló ellentét, mégsem lesz belőle keserűség és gyűlölet. A cél pedig éppen ez: hogy a neheztelésből megbékélés legyen.
Ha belegondolunk abba, hogy a szeretet sem csupán egy édeskés érzés, hanem döntés és elköteleződés, a másik ember javának akarása, ugyanúgy, mint a megbocsátás, akkor ezen a ponton nagyon közel jutunk ahhoz, hogy a haragunk átfordulhasson az ellentétes irányba, és szeretetdöntéssé alakulhasson. Lehet, hogy erre utal a jézusi „szeressétek ellenségeiteket” már-már lehetetlennek látszó parancsa is? Ám ezt, azt hiszem, csak akkor tudjuk megtenni, ha néha kipróbáljuk, milyen szívből kimondani: „Menj békével, menj Isten hírével!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.