Görögkatolikus lelkiség

„Habár sírod megpecsételtetett, mégis életet árasztottál a sírból, Krisztus Istenünk.” Így kezdődik a húsvét utáni vasárnapon (amit a bizánci Egyházban Tamás-vasárnapnak nevezünk) a fő ének, a tropár. Himnuszunk a húsvét hajnali, világra szóló örömhírt viszi tovább: hiába gyilkolták meg gyalázatos módon, hiába temették sírba, hiába pecsételték le a záró­követ, mégis feltámadt Krisztus. Ahogy az éjszaka sötétje vagy a hajnali derengés sem tarthat örökké, úgy Jézus sírban való megnyugvására is következett dicsőséges feltámadása. A hasonlat, bár szemléletes, valójában nem is érvényes. Mert nem a világ (esetleg megváltoztatható) törvényei szabályozták a feltámadást. Jézus saját isteni erejéből támadt fel, illetve az Atya végtelen hatalmából, aki megdicsőítette őt. A lényeg egy és ugyanaz: halála után Jézus új életet kezdett, és az egész emberiségre kiárasztotta azt. Ez az élet pedig kétszeresen is túlmutat a földi kereteken.
A sírból kiárasztott élet egyrészt hitet ad. Ahogyan Tamásnak is. Olyan hitet ad neki, amely egy egész életre szóló hitvallássá válik számára: „Én Uram és én Istenem” (Jn 20,28). Nem véletlen, hogy liturgikus himnuszaink ezen a napon szinte kivétel nélkül az evangéliumból kölcsönzött idézettel zárulnak: „Én Uram és én Istenem, dicsőség néked.” Mi minden van összefoglalva ebben a Jézus lábaihoz való odaborulással kísért felkiáltásban! Olyan hitvallás ez, amely mellett minden emberi gyarlóság eltörpül. Olyan hit­vallás ez, amely az életet alapjaiban változtatja meg. Nem számít az emberi esendőség, a Feltámadottról és a feltámadásáról való meggyőződés egy távoli földrészre, Indiába vezeti Tamás apostolt, hogy ott életét áldozza a hitéért. A húsvéti öröm közepette ne feledkezzünk meg a hit fogadásáról. Mert ha nincs meg a megfelelő befogadó közeg, hiába árasztja felénk az örömet a Feltámadott. Nemcsak Tamásnak, hanem nekünk is szól, s az egész világban visszhangzik szava: „Ne légy hitetlen, hanem légy hívő” (Jn 20,27).
A sírból kiárasztott élet másrészt átvezet az örök életbe. Csak úgy van értelme az emberi életnek, ha annak tudatában éljük, hogy a halállal nem ér teljesen véget, hogy nem a sír jelenti a végső állomást. Csak az örök életben való folytatás tudata ad értelmet mindennapi küzdelmeinknek, jóra törekvésünknek. Csak úgy van értelme minden szellemi, lelki, testi erőfeszítésünknek, ha úgy tesszük azokat, hogy tudjuk: nem a semmibe hullik földi életünk. Húsvéti kánonunk bátorít: „A halálból az életre és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk”, mert mint mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 6,25).
Érdekes lenne legalább megközelítőleg utánaszámolni annak, hogy Jézus Krisztus feltámadása óta hányan fogadták el az általa felkínált, a sírjából kisugárzó életet. Vagy­is, hogy hány keresztény ember élt eddig a világban. Rajtam is múlik, hogy eggyel nagyobb vagy eggyel kisebb ez a szám. Ám „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). Ő az én feltámadott Uram és Istenem, aki nekem is örök életet ad.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..