E rövid előképből is láthatjuk, Marcus Aurelius igazán jó kezekben, a császári család gondoskodásának középpontjában nevelkedett, hiszen Antoninus Pius feleségének unokaöccse volt, tehát valójában az uralkodóház vér szerinti rokona is. Sokan figyeltek rá, a legjobb tanárokat kapta, s már fiatalon is elmélyülten és felelősségtudóan végezte hivatali munkáját a provinciák nagyobb városaiban, illetve Rómában, ahol aztán fogadott apja, Pius munkatársa és utódjelöltje lett. Életét az uralomra való készülődés töltötte ki, és még egy nagyon fontos feladat, amelyet az Elmélkedések című művében így jegyez le: „A magad életfeladatára függesztve szemed gondolj rá, hogy jó ember légy, hogy amit az emberi természet tőled kíván, azt tétovázás nélkül tedd, hogy azt mondd, amit színigazságosnak hiszel, csak mindig jóindulattal, szerényen, képmutatás nélkül” (Elmélkedések, 8. könyv, 5. vers). A sors mégsem vette a szárnyai alá e jó szándékú férfiút, aki két elődje békés regnálását követve lépett Róma trónjára 161-ben. A nyugalom és a jólét aranykorának kiterjesztését tervezte, ám uralkodásának kezdetétől a Birodalom ellenségeivel kellett katonailag megküzdenie, amiben ekkor még nem volt járatos. Ebben az időben drámai méretű pestisjárvány dúlta végig Európát, amely nem kegyelmezett Róma katonáinak sem. A nyugtalan germán törzsek ezt az időszakot szemelték ki a Pannóniába való betöréseiknek, amelyek rendre sikerültek is. Meggyengült a Birodalom. Marcus vállaira nehezedett a felelősség, hogy szeretett Rómáját újra régi fényébe emelje, kínjait csökkentse, miközben saját különös betegségével is meg kellett küzdenie. Idővel, nem kis lemondások és nehézségek árán mindez sikerült: harcossá erősítette filozófián nevelkedett lényét, és a 160-as évek legvégétől kezdve a Danuvius-parti katonai táborok állandó lakójává vált. Mi magunk – modern kori pannonok – büszkén mondhatjuk, hogy Marcus Aurelius éveket töltött nálunk, a Dunántúl különböző castrumaiban – a Fertő tótól északra lévő erődben, Brigetióban (Szőny-Komárom) vagy Aquincumban –, katonai sátorban, testét sanyargatva, lelkesítve légióit a barbár markomannok és kvádok nyilai ellen, miközben éjszakánként a lelkét erősítette az Elmélkedések megírása során, amelyet önmagához címezve vetett papírra.
Sokan gondolták, hogy Marcus összeroppan a súly alatt, ám ehelyett egyre erősebbé vált. Elszántságát és hitét a jó győzelmében még felesége, Faustina viselt dolgai sem csorbíthatták. Az asszony többször is bizonyította méltatlanságát arra, hogy egy ilyen eszményi uralkodó társa legyen, ám Marcus meg-bocsátott neki, és nem űzte el magától. Saját bevallása szerint szerelmes volt a feleségébe, ezért nem kívánta semmilyen módon megbüntetni számos hűtlenségéért. Mint eszménykép, megkapó e tény, ám kortársai ezt gyengeségének tudták be. Fogadott testvérét, a társcsászárrá választott Lucius Verust se rótta meg annak hírhedten kicsapongó életvitele miatt, inkább türelmesen várt, közben példamutató életet igyekezett élni. Császárokra nemigen jellemző takarékossága és lemondásai közismertek voltak. Nem egy alkalommal bizonyította jóságát és együttérzését a nép iránt. Ez történt akkor is, amikor saját uralkodói kincseit árvereztette el, és ajánlotta fel a gazdagoknak megvásárlásra, hogy a háború adóterheit ne kelljen a polgárok nyakába zúdítania. Az árverezés igen jó ötletnek bizonyult: az összegyűlt pénzből végül is sikerült megfinanszírozni két új pannon légió felállítását. Mindez talán hasznos intelem lehetne a jelen vezetői számára is: Marcus nem a nép sanyargatásában látta az uralom erejét, hanem ellenkezőleg, a nép jól tartásában. Talán ő az egyetlen, aki megértette, hogy egy birodalom vagy ország milyenségének mértéke nem a politikusok vagy a nemesek jóléte, hanem az alsóbb néposztályoké.
A betegességét háttérbe szorító császár szívós katonává vált, aki a barbárok betöréseit keményen visszaverte, és megtisztította az északi provinciákat. Csak az Elmélkedésekből tudhatjuk meg, hogy az ellenség elpusztítását mégsem tekintette erénynek, hiszen sztoikus nézetei szerint egyenlőnek tartotta az embereket. „A pók nagy dolognak tartja, ha legyet fogott, az emberek közül az egyik, ha nyulat, a másik, ha hálóval szardellát, ismét másik, ha vadkant, más, ha medvét, más, ha szarmatát. Ha irányító alapelveiket vizsgálat alá veszed, nem rablók-e egytől egyig?” (Elmélkedések, 10. könyv, 10. vers) Több alkalommal is arany-adományokkal igyekezett elintézni katonai konfliktusokat, hogy kevesebb emberélet szenvedjen kárt.
Az utókor egyetlen sötét foltot emleget Marcus élettörténetében: a keresztények elítélését. Pontosan nem tudjuk, mekkora szerepe volt a keresztényüldözésben, ám az tény, hogy az akkor még útját kereső szektaként működő vallást ellenséges szemmel figyelte. Említést tesz írásaiban arról, hogy a keresztények nem áldoznak Rómáért, nem viselik azt a közös terhet, amelyet a Birodalom polgáraiként nekik is vállalniuk kellene a vészterhes időkben. Marcus, aki az ősi birodalmi vallás híveként élt és gondolkodott – s pontifex maximusként főpapja is volt a római triásznak –, nyilván idegenkedett egy keletről érkező és nagy hatást kiváltó új vallástól. Ugyanakkor történelmi bizonyíték van arra is, hogy a kvád ellenséggel vívott egyik nevezetes csatában, amelyet a történetírók „esőcsodaként” említenek, Marcus keresztényekből álló zászlóaljak élén harcol a barbárok ellen, sőt, jelen van a csodálatos megmenekülésben. Ezt több későbbi egyházi író a keresztény katonák imáinak tudja be. Személyes gyűlöletről tehát nem beszélhetünk. (E jelenetet láthatjuk Rómában, Marcus Aurelius diadaloszlopán is).
Marcus tizenkilenc évnyi uralkodása jellempróbája volt egy embernek, aki egészen másként képzelte uralmát, mielőtt elfoglalta volna trónját. Utólag visszatekintve talán nem sokan állták volna ki ezt az igazán kemény megmérettetést. Ám a beteges ember, aki a lelkét inkább a filozófiának és a jóság gyakorlásának, mintsem a kardnak áldozta, kivezette birodalmát a szakadékból. Nem rajta múlt, hogy a germánság megerősödése később egyre jobban fenyegette, és végül összeroppantotta Rómát – ez azonban már egy másik történet. Amikor Marcus Aurelius az északi háborúk végső, győztes fázisában elhunyt (feltételezhetően pestisben, a mai Bécsben, Vindobonában, Krisztus után 180. március 17- én), valójában Róma szociális érzékenysége, valódi jóléte, az ősi hagyományokba vetett hite és egységessége szállt a sírba. Az őt követő Commodus, a Severusok és a katonacsászárok kora már hatalmas erkölcsi devalválódásról beszél, ami Cassius Dio, korabeli történetíró szavaival élve Róma aranykora után a vaskor kezdete.
