Alapvető tény, hogy az egész húsvéti időben – bár nincsenek már öltözetükben elkülönítve – az újonnan megkereszteltek tanítása van előtérben. A katekumenátus és az utána következő hitben való elmélyülés ideje jelzi, hogy a beavatás előtti időszak még kevés az aktív keresztény élet gyakorlására. Szent Ambrus, Jeruzsálemi Szent Cirill és a többi ókeresztény író is szorgalmazza a további lelki nevelést.
A mai vasárnap nagyon fontos megállapítást hallunk a testvéri közösségről. Hogyan és miért valósulhat meg, kinek van jelentős szerepe ennek létrehozásában? A választ az evangéliumban találjuk meg. Jézus szőlőtőnek nevezi magát, az Atya a szőlőműves, aki lemetsz minden szőlővesszőt, amely nem hoz jó gyümölcsöt. Ez a tanítás irányítja rá a figyelmet, hogy a keresztény közösség új tagjainak minél inkább be kell épülniük a testvérek közösségébe. Feltételezi azt, hogy Krisztus által a kegyelmi életbe bekapcsolt vesszők, azaz a hívek a keresztény élet gyümölcseit hozzák.
Az új kereszténynek tehát ebben a testvéri közösségbe minél hamarabb be kell kapcsolódnia. Templomunkban húsvét vigíliáján a beavatás szentségeiben részesült egy fiatal hölgy. Plébániai újságunkban a következő vasárnap beszámolt élményeiről. Számára a testvérek köszöntése a szertartás után nagy élményt jelentett. Úgy érezte, hogy ez a köszöntés más volt, mint ahogy előzőleg üdvözölték őt az előkészület ideje alatt. Megérezte azt a közösséget, amelyet maga Krisztus kapcsol össze, és ebbe most ő is teljes joggal beletartozik.
De talán egy másik tényre is érdemes odafigyelni, hogy mit jelent a testvéri közösség azoknak, akik hosszabb-rövidebb időre eltávolodtak az egyház közösségétől. Ismerősöm mesélte, akiről tudtam, hogy valamikor a Krisztushoz való tartozás az életet jelentette számára. Az életének egy szerencsétlen eseménye egészen más irányba fordította őt. Az évtizedes távollét első eseménye egy elégedetlenség volt magával szemben. Hova csúsztam? – tette fel magának a kérdést. Egy hosszú, nyugtalan időszak következett, amíg eljutott sok tépelődés után a templom kapujáig. Ott a nyugtalanság és a magának feltett kérdés zaklatta fel: minek jöttél ide! A gyóntatószékben a megtérőket váró pap megadta a végső lökést: itt a lehetőség, ugyan, mi történhet velem, legfeljebb kijövök – gondolta. Nem erre a következményre számított: nem állt fel, hanem elnyerte Isten bocsánatát. Most újra beépülök a hívek közösségébe – mesélte. Sokat kell tanulnom, de ebben az állapotban is nagyon boldognak érzem magam. Ismét tudok imádkozni, megszerettem a csendet, igénylem a Szentírás olvasását és a szentmise ünneplését a testvérek közösségében.
A testvéri közösségnek mindig komoly megtartó ereje van. El lehet hagyni indokoltan vagy indokolatlanul, de a visszatalálás nem tartozik az egyszerű események közé. Ezért mindig örömmel látom, ha a misén vagy más templomi esemény után nem rohannak el a hívek, hanem van idejük a liturgián kívül is ápolni a közösségi kapcsolatot. Az életben való szeretetközösség megnyilvánulása a kegyelmi közösség folytatása, amelyre Krisztustól kaptuk a megbízatást a mise végén: menjetek békével. Így lesz teljes a Krisztussal való élet a testvéri közösségben, a liturgiában és a mindennapi életben.
