Lelkiismeret-vizsgálat Dublinból
Fotó: pexels.com

 

Alan McGuckian, az ír Raphoe-i Egyházmegye jezsuita püspöke vezette az apai hivatásról szóló szekciót a családok dublini világtalálkozóján tartott pasztorális kongresszuson, augusztus 22. és 24. között. A főpásztor beszéde után három apa tett tanúságot arról, hogyan éli meg hivatását. Alan McGuckian három fő gondolat köré rendezte az apasággal kapcsolatos mondanivalóját.

Na, várj csak, majd ha apád hazajön!

Ha rakoncátlanok voltak a gyerekek, ezzel fenyegették őket azokban az időkben, amikor az apukák dolgoztak, az anyukák pedig otthon maradtak a gyerekekkel és a háztartással. Az apa állt a szigorú fegyelmező hírében, ő volt a tekintély, a végső bíró. Alan McGuckian édesanyja erőskezű asszony volt, ők nem hallottak ilyen jellegű fenyegetéseket. A püspök erős és jó emberként emlékszik vissza az édesapjára, elveihez hű emberként, aki tudta, mi a jó, és mi a rossz. S mivel ő nem szerette volna, hogy az apja csalódjon benne, ezért mindig jó akart lenni.
Napjainkban az apák nem szeretnék, hogy velük fenyegessék a gyerekeiket; az erő és a fegyelem mellett más erényeik is vannak. Ferenc pápa így összegez: a jó apa tud várni, megbocsátani és helyreigazítani.

A legnagyobb ajándék, amit egy apa adhat a gyerekeinek, ha szereti az anyukájukat

Ferenc pápa így beszél erről:
„Az édesanya, aki gyöngédségével és együttérzésével oltalmazza a gyermeket, fölébreszti benne a bizalmat, segít megtapasztalni, hogy a világ jó hely, amely befogadja őt. Ez lehetővé teszi az önbecsülés kialakulását, mely támogatja az intimitás képességét és az empátiát. Másrészt pedig az édesapa alakja segíti érzékelni a valóság korlátait, és inkább a tájékozódási képesség, a tágabb és kihívásokkal teljes világ felé való elindulás, valamint az erőfeszítésre és a küzdelemre való készség jellemzi. A világos és boldog férfiidentitású apa, aki magatartásában egyesíti a felesége iránti szeretetet és elfogadást, éppannyira szükséges, amennyire az anyai gondoskodás. Rugalmas szerepek és feladatok ezek, amelyek alkalmazkodnak minden család konkrét körülményeihez, de a két főszereplő világos és jól meghatározott női és férfiúi jelenléte teremti meg a legjobb környezetet a gyermek növekedéséhez.” (Amoris Laetitia 175.)
Az ír püspök arról beszélt, gyerekkorában nem volt szokás, hogy a házastársak nyilvánosan kifejezzék egymás iránti szeretetüket. Ő sem gyakran látta szüleit, hogy megölelnék vagy megcsókolnák egymást. Egyetlen ilyen túláradóan gyengéd pillanatot tud felidézni 5-6 éves korából, és arra is emlékszik, hogy akkor, kisgyerekként nagyjából azt gondolta: „pfúj…” Aztán tizennégy éves korában hirtelen meghalt az édesapja egy szívrohamban. Hatalmas trauma volt valamennyiük számára. Amit vigasztalónak élt meg, az az volt, hogy ismerősök és barátok elmondták, milyen sokat kaptak az apukájától. Meglepte viszont az, hogy többen megemlítették: mennyire szerette az anyukáját. Honnan tudták? Egy ismerős például abból gondolta, hogy gyakran látta a szüleit, amint estefelé beülnek az autóba, és kocsikáznak egy kicsit a környéken – csak azért, hogy együtt lehessenek, kettesben… Mások azt említették meg, hogy milyen otthonosak, felszabadultak voltak a szülei egymás társaságában. Ez az összetartozás-érzés számukra, gyerekek számára is ajándék volt, bár szüleiknek ez az egysége olyan természetes volt, hogy szinte észre sem vették.

A hitet az ember „elkapja”, nem tanulja

Alan McGuckian hangsúlyozta, a szüleik példája adta nekik a hitet, nem az, amit bárki tanítani akart nekik róla. Az egyik bátyja egyszer megjegyezte, milyen nagy hatással volt rá az apukájuk hite, hol­ott nem emlékszik arra, hogy valaha is tanácsot adott volna neki.
A püspök zárójelben azért elmesélt egy anekdotát: az üzleti életben dolgozó édesapjuk egyszer halálosan komolyan azt mondta a pályaválasztáson gondolkodó egyik fiának: „Michael, a mai napon kijelentem neked: csak üzletember ne legyél!” Nem is lett… Ő is a papi hivatást választotta.
Az imaélet különösen fontos volt az édesapjuk számára, ő vezette a családi rózsafüzér imádságokat. Bár édesanyja is hívő volt, úgy érzi, édesapja hatása erősebb ezen a területen, talán azért, mert ő volt a családfő. Amit teszünk, abból tanulnak a gyerekek, nem abból, amit mondunk. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeinknek fontos legyen a Szentírás, akkor lássák, hogy számunkra is fontos, mi is olvassuk.
A világ rengeteget változott. De a három alapelv ma is ugyanaz, foglalta össze iménti gondolatait a főpásztor:
– az apa adjon stabilitást és erkölcsi iránymutatást,
– szeretetben, szeretettel legyen jelen az anya számára,
– tegyen tanúságot a hitéről.

McGuckian püspök ezután átadta a szót a három édesapának.

*

Bernard Brogan egykori hivatásos futballista, aki az Írországban népszerű gael foci egyik neves vezetőedzője, Mickey Harte helyett ugrott be. Brogannek hét fiú- és egy lánytestvére van; három fia született, majd öt fiúunokája – az apaság megkerülhetetlen téma a családjában.
Az apaságról szóló Amoris laetitia-idézetekből Bernard Brogant leginkább az érintette meg, hogy az apának jelen kell lennie a gyerekei életében. Mit is jelent jelen lenni? Hogyan lehet jelen lenni, miközben olyan nagy nyomás nehezedik a férfiakra, elsősorban a kenyérkereset terhe?
Hagyományos értékeket képviselő, vidéki családból származik, a szülei Nyugat-Írországból költöztek Dublinba. A fővárosban a plébánia központi szerepet játszott az életükben, még a focizás is oda kötődött, a közösségi élet szerves része volt. Brogan később hivatásos futballistává vált, és sok időt töltött távol a családjától. Hogyan tudott mégis jelen lenni a gyermekei számára? Bevonta őket a futball világába, együtt jártak edzésekre, később pedig ott volt a fiai minden meccsén. A sport kötelék, kapocs lett a számukra – de ez a kapocs lehet bármi más is, ami érdekli a szülőt és a gyerekét: az irodalom, a zene, a művészet, a színház.
Fiai nemzedékét több ne­héz­ség sújtja – folytatta Brogan. Napjainkban nagy a teher a családokon. Figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy az apákat esetleg virtuális ismerősök helyettesíthetik, akiket az interneten ismer meg a gyerekük. Jó, ha odafigyelünk arra, hogy ne más nevelje a gyerekünket. Jó apának lenni különösen fontos feladat, megéri a ráfordított időt, erőfeszítést és figyelmet.

*

Az Amerikai Egyesült Államokból érkezett Patrick E. Kelly a Kolumbusz Lovagok elnevezésű jótékonysági szervezet tagja, három kislány édesapja. Előadását azzal kezdte, hogy rámutatott, az üdvtörténetet meghatározta egy család. Mária „igen”-jét gyakran ünnepeljük, de mi a helyzet József „igen”-jével? Szent József döntése nagyon nehéz körülmények között született meg. Abból a pillanatból jól látszik, milyen nagy hatással lehet a világra a „családegyház”.
Patrick Kelly szerint az apaság fogalma napjainkban nagyobb veszélyben van, mint valaha, pedig az erős apákra ma nagy szükség van. Az ő nemzedékéhez tartozó apák számára már fontos szempont, hogy jelen legyenek a gyerekeik életében – ez elvárás is velük szemben, de egész­séges elvárás. A Szentatya sokat ír az apáról mint spirituális vezetőről:
„Isten azért állítja az apát férfiúságának értékes tulajdonságaival együtt a családba, hogy »a feleség mellett álljon, és megosszon vele mindent: örömöket és fájdalmakat, fáradozásokat és reményeket. És hogy a gyermekek mellett álljon növekedésükben: amikor játszanak, és amikor tanulnak, amikor meggondolatlanok és aggódnak, amikor megnyilvánulnak, és amikor hallgatásba burkolóznak, amikor vakmerőek és félnek, amikor elvétik, és amikor újra megtalálják az utat; az apa mindig jelen van. A jelenlét nem azonos az ellenőrzéssel. Mert a túlzóan ellenőrző apák megsemmisítik a gyermekeiket.« (Katekézis, 2015. február 4.) Néhány apa haszontalannak vagy szükségtelennek érzi magát, az igazság azonban az, hogy »a gyermekeknek szükségük van egy olyan apára, aki hazavárja őket, amikor visszatérnek a bukásaikból. Mindent megtesznek azért, hogy ezt ne ismerjék be, hogy ez ne látszódjon rajtuk, de szükségük van rá« (uo.). Nem jó, ha a gyermekek apa nélkül maradnak, és így idő előtt elveszítik gyermeki mivoltukat.” (177)
Kelly idézte Thomas Olmsted phoenixi püspök szavait is, aki arra biztatta az apákat: lépjenek elő, és türelemmel, szeretettel öltsék magukra Istentől kapott szerepüket, legyenek családjuk védelmezői, gondoskodó spirituális vezetői.
Az apa hiánya súlyos hatással van a családra, a gyerekek nevelésére, a társadalomba való beilleszkedésükre; a szociológiai vizsgálatok e téren megerősítik a pápa szavait.
Papokhoz szóló egyik szentbeszédében Ferenc pápa 2013-ban azt mondta: akik cölibátusban élnek, azok is érezhetik az apaság örömét, mert az apaság az, hogy életet adunk másoknak. Egy apa életet ad azáltal, hogy a saját életét ajándékba adja másoknak – ez a szolgáló vezetés. Napjainkban nem sokan érzik magukat képesnek erre, nem tudják vállalni ezt a szerepet. Mi lehet erre a megoldás? Az Egyháznak szüntelenül hangsúlyoznia kell az apaság jelentőségét; arra kell tanítania a férfiakat, hogy az életszentségre törekedjenek, és biztatnia kell őket, hogy fogadják el a spirituális vezető szerepét a családjukban, fogadják el a felelősségüket. A jó apa jelen van fizikailag, érzelmileg és lelki értelemben is, mint Szent József, a szolgáló vezetők példaképe.

*

Az utolsó felszólaló, Peter O’Brian fogyatékossággal élő sportolókkal és az őket támogató önkéntesekkel foglalkozik. Maga is fogyatékossággal élő gyermeket nevel. Amikor felkérték erre az előadásra, és elgondolkodott a saját apaságán, rádöbbent arra, hogy sokan hatottak rá e tekintetben – ám ezek mind nők voltak…
Az első jelentős hatást ír nagymamája jelentette a számára, aki, miután elveszítette első szerelmét a függetlenségi háborúban, majd néhány évvel később kivégezték a bátyját, elhatározta, hogy új életet kezd. Az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Csak az emlékeit és a hitét vitte magával. New Yorkban férjhez ment, majd szokatlan módon idővel visszatértek Írországba. Peter Dublinban nőtt fel, de ha csak tehette, elutazott a nagymamájához abba a kis faluba, ahol lakott. Tőle tanulta azt az őrangyalához szóló imát is, ami végigkíséri az egész életét.
Élete másik fontos szereplője természetesen a felesége, a harmadik pedig egy egyetemi tanára volt, aki megismertette az értelmi fogyatékossággal élőkkel.
Elsőszülött gyermekük, Aisling most 32 éves. Hat hónapos korában derült ki, hogy értelmileg sérült. Segítségben soha nem szenvedtek hiányt, amint az afrikai mondás tartja: e falu neveli fel a gyereket. Ötéves korában azt jósolták a szakemberek, hogy a kislány soha nem fog beszélni. Aztán megismertek egy bencés apácát, aki elhagyta a rendet, hogy halálos beteg édesanyját ápolhassa. A nővér azt kérte, hadd foglalkozzon Aislinggel. Csodálatos hatást ért el: a kislány megtanult beszélni, és ma már egy dublini étteremben dolgozik. Apukájával együtt ő is versenyszerűen sportolt, csapata kiváló eredményeket ért el kosárlabdában.
Tizenöt évvel később született meg a fiuk, Luke, akit a szívének oly kedves őrangyalos imádság szavaival készít fel az apaságra. Arra biztatja, hogy bízzon benne, Isten mindig, mindenben mellette lesz.
Peter O’Brian Michael Viney gondolataival fejezte be az előadását. A környezetvédelmi témákkal foglalkozó író, publicista egy írásában az „égi nagy folyókra” hívja fel a figyelmet. Ott vannak fölöttünk napközben, ott vannak éjszaka, még ha nem tudunk is róluk. A belőlük hulló eső táplálja a földet és a vizeket. A hit ehhez hasonló: ha csak egynegyedét tudja továbbadni egy apa a gyerekeinek, az is felszívódik, és remélheti, elegendő lesz ahhoz, hogy táplálja, felkészítse őket az életre, és majd továbbadják az üzenetet a következő nemzedéknek.
Az Amoris laetitia szavaival kérjük Istent, hogy cselekedjen gyermekeink szívében azokon a pontokon, amelyeket mi nem tudunk elérni.

Forrás: WMOF 2018
Fordította: Verestói Nárcisz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..