Imi nagy utazása
Fotó: Lambert Attila

 

A Velencei-tavi házba belépve valósággal megcsap az ünnep illata. Judit kétféle süteményt sütött; nagyobb részük még a tepsiben hűl, a többi már az asztalon, felvágva: sok piciny kakaós csiga, almás-diós rétes – és a szíves kínálás hozzájuk, ami kávéra és narancslére is kiterjed: nem csoda, hogy azonnal otthon érezzük magunkat. Imre – akit mindenki Iminek szólít, Imiként emleget, és ez nagyon jellemző rá – jó házigazdaként vezet körbe; kollégámat, aki szintén tetőtér-beépítésre készül, az emeletre is felviszi. A ház lakályos, barátságos, Judit művészi érzékét tükröző. Tele van általa készített kerámiákkal, főleg szalamandraszerűekkel – mint megtudom, ezek valójában gekkók –, amiktől olyan érzésünk támad, mintha hirtelen egy alternatív: jobb, viccesebb világba, leginkább egy mesébe kerültünk volna. És a játékosság e bájos jelei a kertben is feltűnnek; kerámiapillangó, lila gyík, piros-sárga virág és mosolygó napocska képében a fészer falán is jelen vannak. Imi, aki munkából érkezett, a ház körüli teendőiről mesélve – tél ide vagy oda – lelkesen veszi elő a motor nélküli fűnyírót, mutatja be a használatát, és a madáretető körül is szöszmötöl egy kicsit. Amikor újra bemegyünk, fát rak a tűzre, aztán várakozásteljesen rám néz. Én pedig arra kérem, hogy mesélje el az életét.

*

– 1979-ben születtem, és mivel édesanyám lemondott rólam, Bukarestbe, egy hatalmas nevelőintézménybe kerültem. Emlékeim szerint Szent Mária Olga volt a neve, de mindenki krésaként emlegette. Körülbelül hatszázan nevelkedtünk ott; az első három emelet a fiúké, a negyedik–hatodik a lányoké volt. A Ceaușescu házaspár rendszeresen látogatott bennünket, és olyankor „apámnak” és „anyámnak” kellett őket szólítanunk. Időről időre többeket, köztük engem is elvittek egy elit kórházba, és vért vettek tőlünk – mindenki úgy tudta, hogy az ő számukra. Az intézet olyan volt, mint a börtön vagy a katonaság, a külső világot szinte elfelejtettük. A nevünk helyett a számunkon szólítottak, az enyém a 138-as volt. Az étel főleg káposzta, bab és burgonya volt; kis porciók, szigorúan egy-egy szelet kenyérrel. A fegyelemre adtak a legtöbbet, sokat kiabáltak velünk és vertek bennünket. A keresztanyám, mint később megtudtam, keresett, de nem adtak ki neki. Egyszer megszöktem, és egy templomban rejtőztem el, de megtaláltak, amint a padok között aludtam, és „visszaszolgáltattak”, mert akkor már körözött személy voltam. Hogy milyen szakmát tanuljak, nem dönthettem el magam: cipésznek adtak. Ezért amikor végeztem, és kezembe kaptam a bizonyítványomat, mérgemben rögtön el is téptem. Tizennyolc éves koromban egyszer csak kitárták a kaput, és mehettem Isten hírével, körülbelül ezzel az útravalóval: „Elérkezett a szabadulásod napja, eredj!” De nem tudtam, merre menjek. Végül újsághirdetés alapján Aradra, egy gazdaságba szegődtem el, és ott három és fél éven át traktoron dolgoztam. 19 évesen volt egy súlyos balesetem: az autó, amiben ültem, kamion alá került. Az egyik lábamra azóta sántítok.
Szovátára, a szülővárosomba vetődve az utcán találkoztam a keresztanyámmal, akit mindenki Szamaras Irénként ismert, pedig akkor már lakásban lakott, és nem voltak szamarai. Felismert, befogadott, és haláláig, két éven át nála laktam. Utána azonban el kellett onnan jönnöm. Mentem is a vakvilágba: Franciaországban, Angliában, Skóciában kalandoztam; vonatokon, állomásokon aludtam, kéregettem. 2011 táján úgy döntöttem, hogy Magyarországra jövök, és megszerzem az állampolgárságot. Éveken át éltem a Moszkva tér közelében, egy patak hídja alatt, télen-nyáron. De nem voltam egyedül. Befogadott a Fedél Nélkül újság közössége: sokat kirándultam, táboroztam velük, otthonra találtam náluk. Hajléktalanszállóra soha nem mentem, mert az olyan lett volna, mintha visszakerülnék az intézetbe. Normális életet akartam élni. 2014-ben a Menhely Alapítvány bevont a Sarokház programba. Fel kellett újítanunk egy nagy családi házat, és tizenketten ott lakhattunk kilenc hónapon át. Jó volt ott, és én a végén még két hónap haladékot is kaptam. De amint vége lett, mentem vissza a híd alá. Egy évig, akkor is a Menhely Alapítvány segítségével, egy budapesti lakásban húztam meg magam néhány sorstársammal. Aztán tavaly megismertem Juditot, elkértem a telefonszámát, és találkozgatni kezdtünk. Kezdettől nyílt lapokkal játszottam: „Hajléktalan vagyok, és egy hajléktalanlapnál dolgozom” – mondtam neki már bemutatkozásul. Körülbelül fél évvel később eljött értem oda, ahol laktam, az utcáról felhívott, és azt mondta a telefonba: „Ha szívesen jönnél, pakolj össze, és költözz hozzám, a gárdonyi házamba.” Azóta van otthonom. Az első igazi az életemben. Judit kéthetes váltásban Ausztriában dolgozik idősgondozóként. Amikor nincs itthon, én vigyázok a házra.

*

– Imit mindig „csodák övezték”, és ez engem kezdetben, ki tudja, miért, idegesített – mondja Krajcsovics Balázs, a Sarokház program munkatársa. – Talán mert mindenki annyira szerette, sztárolta az alapítványnál, hogy az már bosszantó volt. Én csak akkor kezdtem jobban megismerni, amikor a Sarokházba bekerült, ami egy kivételesen intenzív kísérleti program hajléktalansorba került emberek „újraprogramozása” céljából, sok-sok csoportfoglalkozással, órával, beszélgetéssel, együtt gondolkodással. Úgy emlékszem, rám hatott a legnagyobb erővel mindaz, amit ekkor, a beszélgetések során a gyerekkoráról megtudtunk. Elsőként az, hogy a román állami gondoskodás rendszerében József Attilához hasonlóan elvették tőle a nevét. A hideg kirázott, amikor ennek a mélységeibe belegondoltam.
Imi számomra, úgy, ahogy van, érthetetlen. Például amikor a Tátrában túrázott velünk, a rossz lábával ő ért fel először a Rysyre (Tengerszem-csúcs). Hogyan lehetséges ez? Hogyhogy mindent túlélt, és nem rokkant bele a szenvedésekbe? Hogyhogy a hosszú útja során nem lett szenvedélybeteg vagy lelki roncs? Hogyhogy olyan vidám, erős, kedves? Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ő maga a csoda, az isteni beavatkozás élő bizonyítéka.

*

A következő, akivel beszélek, Matlári Ferenc, a Sarokház program vezetője. Ő először is azt próbálja megértetni, mit jelentett ez a program a tizenkét résztvevő számára, mi volt az alapvetése, és úgy általában: mit jelent egy másik ember életébe szociális munkásként belépni. Hogy ez mennyire kényes viszony.
– Addig mindannyian az utcán éltek, így amikor beköltöztek, mint mesélték, esténként csak nehezen tudtak elaludni, annyira hihetetlen volt számukra, hogy „van egy házuk”. Csodaszámba menő volt az élmény, amit fel kellett dolgozni. Többen heteken át csak aludtak, mert most már megtehették, és volt is mit kipihenniük. Iminek, aki az 56-os villamos vonalán lakott, és évekig egy patakmederben aludt, jó ideig hiányzott a villamos csikorgása, amire korábban mindig ébredt.
A tizenkét beköltöző közül háromnak változott nagyot az élete, részben bizonyára a program hatására. Imi volt az egyik. Hogy ennek mi a magyarázata? Azt hiszem, az, hogy ő a tettek, a „meg tudod csinálni” embere, aki másoknak is képes átadni a lelkesedését, az előrelépés lehetőségébe vetett hitét. Jellemző részlet, hogy ő volt az első, akinek bejelentett munkája lett, már két héttel a beköltözés után. A csoportfoglalkozásokon aztán már ő biztatta a többieket, hogy „szedjék össze magukat”, lépjenek a tettek mezejére. Képes volt hatékonyan élni az általunk kínált lehetőségekkel. Tanulni, fejlődni, segítséget kérni. Imi ebben is nagyon jó: hogy mer segítséget kérni, és megtalálja azokat, akiknek számíthat a segítségére.
A szociális munkára általában is igaz, hogy arra lehet a legjobban építeni, amit valaki már eleve akar. És hogy miközben segítünk, „szabadon is kell hagynunk” az ügyfeleinket, hogy úgy intézzék a dolgaikat, ahogyan ők a legjobbnak gondolják. Valójában nem a konkrét segítség a legfontosabb, hanem hogy komolyan vegyük őket, az életüket. Mert ahogyan én viszonyulok hozzá, előbb-utóbb ők is úgy fognak gondolkodni róla. Nem arra van szükség, hogy gyors választ adjak a problémájukra, letudjam őket, és főleg nem arra, hogy ítélkezzem. Hogy jobban tudjam helyettük, hogyan kellene élniük. Hanem hogy a legkomolyabban vegyem, amit mondanak, gondolnak, tiszteljem az emberi méltóságukat; megadjam azt a tiszteletet nekik, amit minden más embernek. Ha érzik, hogy komolyan veszem őket, ők is egyre komolyabban fogják venni magukat. És sikerrel elvégzik önmaguk nevelgetésének feladatát.

*

Utazás. Mi, akik egy helyben élünk, nehezen értjük meg, mit jelent egyfolytában „úton lenni”, hogy az mennyire más élethelyzet, világérzékelés. Ez jár a fejemben, amikor Dudás Krisztiánnal, Imi korábbi esetkezelőjével beszélgetek, aki annak idején nagy autóútra indult vele Erdélybe, a papírügyeit intézni. – Úgy éltem meg – vélekedik –, hogy az az út gyógyító volt Imi számára. Mert nemcsak térben, hanem időben is nagyot utaztunk: visszatértünk az ő korábbi életébe, amikor még Aradon élt, és jól mentek a dolgai. És megfordultak a szerepek: mivel ott ő volt otthon, és a romántudása, a helyismerete, a régi ismerősei révén, akikkel lépten-nyomon találkoztunk, hirtelen ő vált a vezetővé kettőnk viszonyában, míg Magyarországon én voltam az ő vezetője. Aradon szinte egy másik Imit ismertem meg.
Az alapítvány és a Sarokház program később egy másik utat is biztosított számára, de azt már egyedül kellett bejárnia. Buszjegyet vettünk neki, hogy kiutazhasson az édesanyjához, akivel akkor találkozott életében először. Korábban rengeteg, több mint száz (!) levelet írt neki – valahogy megtudta a címét –, de soha egyetlenegyre sem kapott választ. A rendőrség segítségét kérte, végül ők segítették hozzá a találkozáshoz. Amely, úgy tudom, megrendítő és felszabadító volt Imi számára: mindketten perceken át sírtak.

*

Utazás. Imi életének része ma is. Gárdony és Budapest között ingázik mindennap, a munkaadója a teljes utazási költségét téríti. És most is autóban ülünk, Imi, a kollégám és én, hogy a sokat emlegetett Fedél Nélkül szerkesztőségébe, a Menhely Alapítvány egyik budapesti bázisára, a VII. kerületi Kürt utcába menjünk. Imit ugyanis régi barátság köti össze a főszerkesztővel, Kepe Róberttel (akit mindenki Robinak szólít).
– Valamit akartam az élettől, de hogy hogyan indulhatok el, hogyan találhatom meg a helyemet Magyar­országon, azt itt tudtam meg – kezdi Imi. – A körúton, egy élelmiszer-áruház előtt ismertük meg egymást körülbelül tíz éve, ahol Imi kéregetett – folytatja Robi. – Hívtam a Kürtbe, és hamar kiemelt terjesztőnk lett. Segítettünk neki a papírügyei megoldásában, a magyar állampolgárság megszerzésében. Gyorsan beépült a törzsgárdába, és láttuk, hogy jól érzi magát nálunk. Megismertük és megkedveltük: velünk volt az összes táborunkban és kirándulásunkon, rajta van minden fényképen, központi alakja lett a csapatnak. Mert Imi mindig minden őrültségben benne van, minden sport és játék leglelkesebb résztvevője, színes egyéniség és nagy mókamester. Árbóc tetején és szikláról lógva egyaránt tudnék róla fotót mutatni.

*

– A szovátai buszállomáson egy asszony várt, és megszólított: „Ha anyukádat akarod látni, én elviszlek hozzá” – emlékezik Imi. Kiderült, hogy a szomszéd, és elém küldték. Útközben virágot, bonbont vettem. Nagyon tartottam az alkalomtól. Nem tudtam, mit mondjak majd, hogyan szólítsam az édesanyámat. Harmincöt éves voltam, és még soha nem találkoztam vele addig a napig. Nem volt otthon, felhívták telefonon. „Egy fiú keres; azt mondja, a fiad” – közölték vele.
Amikor megérkezett, végül ezt mondtam neki: „Nem számonkérni jöttem. Annál jobb, mint hogy az édesanyámat megölelhetem, nem is kell nekem. Mert bármit megkaphat az ember az életében, de egy szülőnél nagyobb ajándék nem létezik a világon.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..