Legyőzni önmagunkat a szeretet jegyében

Fotó: Merényi Zita

Milyen feladatai vannak a nemzeti team házaspárjának?

Simon Béla: A Házas Hétvége nemzeti irányítása világszerte úgy történik, hogy az országokon belül minden közösségnek van egy választott teamvezetése, amely egy házaspárból és egy papból áll. A magyar Házas Hétvégének 2016 júniusa óta Thorday Attila atya és mi ketten vagyunk a nemzeti felelősei. A megbízatásunk három évre szól.
Simon Juli: A házaspárt a közösség választja meg, a lelkipásztor atyát pedig a házaspár hívja meg. A hazai nemzeti team feladata, hogy összefogja a magyar Házas Hétvége közösséget, amely hála Istennek nagy létszámú. Ezernyolcszáz körüli az aktív párok száma. A mozgalom felöleli az egész Kárpát-medencét, mintegy száz pap kapcsolódik hozzánk. Az elmúlt harmincnégy évben több mint nyolcezer házaspár vett részt a házas­hét­végés programokon. Külföldi viszonylatban is mi képviseljük a közösséget. Az Európa tizenhárom országában jelen lévő lelkiségi mozgalom vezetősége, a nemzeti felelősöket összefogó Európai Tanács évente három találkozót rendez a tagországokban. Októberben éppen Magyarország adott otthont ennek a rendezvénynek. A nemzetközi találkozókon a házassággal, a családdal kapcsolatos különösen aktuális témákat vitatjuk meg.

Melyek ezek?

S. B.: Az új európai vezetés mandátuma egy évvel ezelőtt kezdődött. A nemzeti felelősök által az előző időszakokban összegyűjtött kérdések, problémák mentén kialakítottak egy hosszú távú tervet, Világítótorony – 2033 címmel. A jelenlegi vezetők megbízatása három évre szól, de amikor álmodunk, célokat tűzünk magunk elé, akkor messzire előretekintve gondolkozunk arról, hogy milyennek is szeretnénk látni Európában a családokat, a házasságokat. 2033 Jézus Krisztus kereszthalálának, feltámadásának és menny­­be­menetelének a kétezredik évfordulója, s abban az évben lesz 65 éves a világméretű Házas Hétvége mozgalom. A címben szereplő „világítótorony” kifejezés pedig arra emlékeztet bennünket, hogy napjainkban, a XXI. század második évtizedében „cseppfolyós” társadalomban élünk. Az individualista eszmék széles körben elterjedtek, előtérbe kerültek az önző, egyéni érdekek, s ezzel párhuzamosan csökkent a házasságkötések száma. Egyre kevesebben köteleződnek el akár a házasság szentsége, akár a papság mellett. Hogyan lehetünk mi világítótorony, hogyan tudunk fényt vinni ebbe a világba? Úgy, hogy nem zárkózunk be az elefántcsonttoronyba, mondván, csináljon a világ, amit akar, mi pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Nem siránkozunk, hogy lehetetlenség ebben a világban élni, mert egy bezárkózó közösség mindig halálra van ítélve. De nem is fölényeskedünk, erkölcsi fensőbbségünket éreztetve a világgal, mert ez csak elriasztaná az embereket. Ehelyett inkább szeretnénk megmutatni a világnak a pünkösdi magatartást – erről tanácskoztunk Esztergomban. Amikor Jézus meghalt, az apostolok siratták őt, és elbátortalanodtak, aggodalmaskodtak, nem tudták elképzelni, hogy mi lesz most velük. Amikor viszont megkapták a Szentlelket, óriási erővel láttak neki küldetésüknek, hívták és maguk mellé állították az embereket. Mi is ezt szeretnénk tenni, házaspárokként misszionáriusoknak lenni ebben a mai világban, ahol az emberek nagy többsége nem jár templomba, távol áll a hittől és Istentől is. Ezért nekünk úgy kell megszólítanunk őket, hogy kimegyünk a templom falai közül. Szóba elegyedünk, közvetlen hangon kapcsolatot létesítünk velük, s megpróbálunk hidat építeni a világ és a há­zas­hét­végés közösségek között. Nagyon fontos az is, hogy kineveljük az utódainkat, mert utánpótlás nélkül egyetlen közösség sem működhet hosszú távon.
S. J.: A világ felé való nyitás nem egyszerű, és minden ország számára mást és mást jelent. Nyugat-Európában már vannak olyan közösségek – az angol, a belga, a holland is ilyen –, amelyek kénytelenek voltak feladni azt az elvet, hogy csak a szentségi házasságban élőket szólítsák meg. Az az oka, hogy ezekben az országokban rendkívül alacsony a szentségi kapcsolatban élők száma. Nálunk még, hála Istennek, nem ez a helyzet.
S. B.: A magyar nagyon élő közösség, a középgeneráció mellett jelen vannak köztünk a lelkes fiatal párok is. Ezért úgy gondolom, hogy mi valóban világítótorony lehetünk a Nyugat-Európában már sokkal inkább liberalizálódott közösségek számára is. A mostani találkozón a külföldről érkezett házaspárok el voltak ragadtatva attól, hogy milyen sok, több mint háromszáz házaspár és tizenöt atya volt jelen Magyarországról, Erdélyből, a Vajdaságból és a Felvidékről.

Hogyan jutnak el a szentségi házasságot kötő, de vallásukat nem gyakorló katolikusokhoz?

S. J.: A Házas Hétvége tagjai csak szentségi házasságban élők lehetnek, de tudjuk, hogy nem csak a gyakorló hívők kötnek templomi házasságot. A plébániákon hivatalosan számontartják azokat, akik templomban esküdtek. Őket is igyekszünk megtalálni és megszólítani. Sok példa van arra, hogy az első hétvégét követően ezek a házaspárok közelebb kerülnek az Egyházhoz.

Személyesen keresik fel őket? Vagy levelet írnak?

S. J.: Mindig személyesen igyekszünk találkozni velük.
S. B.: A misszionálás eredményessége érdekében alapvetőn fontos a személyes találkozás. A házaspárok így megismerhetik az életünket, láthatják, hogy nemcsak beszélünk a szentségi házasságról, hanem a mindennapokban is megpróbáljuk megélni. Előfordult, hogy nyitott tánctanfolyamot tartottunk a házas-közösségünkben. Erre olyan párok is eljöttek, akik nem tartoztak a mozgalomhoz, ilyen volt például a tánctanár házaspár is. A résztvevők azt látták rajtunk, amit az őskeresztényekről mondtak a kortársaik: hogy „mennyire szeretik egymást”. Ez a légkör annyira megérintette az egyik házaspár lelkét, hogy csatlakoztak a közösséghez.

Ma már szinte általános vélemény, hogy a hagyományos házasság idejétmúlt intézmény – ezt sulykolja a média is. Önök viszont mélyen hisznek a házasság szentségében. Vajon mennyire lehetséges megvalósítani egy ilyen házasságot a többnyire elutasító közegben? Hogyan érhető el, hogy ne csak szigetként létezzen a Házas Hétvége?

S. B.: Ez is nehéz kérdés, mert a XXI. század kísértései, rossz szokásai minket is veszélyeztetnek. Megvan bennünk a vágy a kapcsolatépítésre, hiszen főleg a fiatalok nagyon szeretik, ha a Face­bookon lájkolják a bejegyzéseiket. Ez jó. Fontos ugyanakkor, hogy ez a vágyakozás ne merüljön ki a virtualitásban. Szeretnénk, ha a kapcsolatok személyes találkozások, beszélgetések formájában elmélyülhetnének. Nem akarunk azonban mindent pontosan megtervezni, az irányítást szeretnénk átadni a Szentléleknek, hogy ő vezesse a közösségünket, ő adjon jó ötleteket.
S. J.: A nyitás azonban sem­miféleképpen sem jelenthet felhígulást. Az értékeinkhez feltétlenül ragaszkodnunk kell. Különben hogyan lehetnénk világítótorony? A lényeg, hogy hitelesek legyünk, és ebben erősít minket a közösség.

Nyilván Önöknek is vannak konfliktusaik. Hogyan tudják kezelni ezeket, és megvalósítani a hétköznapokban azt a bibliai tanítást, hogy „ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4,26)?

S. B.: Azért előfordult már, hogy haraggal feküdtünk le. Ez nagyon komoly kihívás, az összeveszéseink ugyanis a különbözőségeinkből adódnak, ami nem rossz. A Jóisten mindnyájunkat egyedinek teremtett, mások vagyunk vérmérsékletünkben, otthonról hozott szokásainkban. Már néhány éve házasok voltunk, amikor rájöttem, hogy nem kellene harcolnunk a különbözőségeink ellen, inkább értékelni kell ezt is. A családban Juli érzékenysége, finom­lel­kűsége, az, ahogyan a gyerekekkel anyaként is megnyilvánul, nagy érték. Nekem sem kell azonban szégyellnem, hogy szigorúbban bántam a gyerekeinkkel. Ez a két mentalitás együtt tudott és tud jól működni. Kisebb dolgokon is képesek vagyunk összeveszni. Engem például mind­addig feszítenek a feladatok, amíg el nem végzem őket. Aprólékosan kidolgozok mindent, pontról pontra.
S. J.: Én viszont ráérősebb vagyok, ezért időnként vitázunk azon, hogy mikor álljak bele teljesen egy feladatba. Fontos, hogy tudjunk beszélni erről, és az is, hogy tudatosítsuk: a konfrontáció és a konfliktus nem ugyanaz. A konfliktust nehezebb kezelni. Jó volna, ha előtte ütköztetni tudnánk a különbözőségeinket, normális hangnemben. Nyíltan kell beszélni erről, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a problémát. Nem könnyű olyan légkört teremteni, amelyben ez lehetséges, de meg kell próbálni.
S. B.: Sokat segít, ha őszintén, higgadt hangon feltárom az érzéseimet, ha elmondom, hogy miért rossz nekem például az, ha nem tudok időben hozzálátni a feladatomhoz. Azért rossz, mert ettől szinte értéktelennek tartom magam.
S. J.: Ez az én-üzenet, vagy­is az, amikor a saját érzéseimről beszélek. Pál Feri atya meg­fogalmazása szerint jó, ha át tudok ülni a másik székébe, és onnan nézni a helyzetet. Teljesen természetes, hogy a saját szemüvegemen keresztül látom a világot, de ha képes vagyok beleállni a másik helyzetébe, és meg tudom fogalmazni, hogy neki mennyire örömteli érzés lehet találkozni a szüleivel vagy a testvéreivel, akkor mindjárt más hangon tudunk beszélni erről, még akkor is, ha ami számára fontos, az nekem nehéz.
S. B.: Ez annyira lényeges kérdés, hogy a jegyes­ok­ta­tásban egy egész estét szánunk a különbözőség, a konfrontáció témájának. A jegyesek gyakran azzal az ájtatos szöveggel jönnek, hogy ők soha nem veszekszenek. Ilyen nincs. Ezért leckeként feladjuk nekik, hogy legközelebb meséljék el egy veszekedésüket.

A szentségi házasság tehát egyáltalán nem jelent tökéletességet. Olyan, mint a hit? Egész életen át tartó zarándokút, küzdelem?

S. B.: Ha tükörbe nézek, nem látom a glóriát a fejem körül. A házasság döntések sorozata, önmagam legyőzése, a szeretet jegyében. A Házas Hétvégének van egy alapvető mondása, ami a mozgalom egyik alapítójától, a belga Guido Heybraut atyától származik: „Azt teszem, ami neked jó.” Ha ez a gondolat életre kel mindkettőnkben, akkor minden nézeteltérés megoldható.
S. J.: A gond csak az, hogy a mai világ, amely annyira az individuumra épül, nem tud mit kezdeni ezzel. Pedig ez megvalósítható, hiszen szép, szeretetben élő családokat látunk magunk körül, sok gyerekkel. Kétségtelen, hogy mindez lemondással, áldozattal jár, amire megint csak sokan legyintenek. Nekünk azonban nem szabad törődnünk ezzel, meg kell vívnunk a szellemi harcot, annak tudatában, hogy mindig mi leszünk kisebbségben, mert radikálisan szeretnénk megélni Jézus tanítását. Ha valaki számára ez vonzó, akkor megmutatjuk neki az utat, de akarata ellenére, erővel senkinek a torkán nem tudjuk lenyomni. Nem lehetséges, és nem is törekszünk erre.