Egymillió gyermek tanúságtétele
Fotó: Lambert Attila

 

Az elmúlt esztendőkben hazánk számos helyén csatlakoztak már az „Egymillió gyermek imádkozza a rózsafüzért” elnevezésű eseményhez, amelyet minden évben október 18-ára hirdet meg a Szükséget Szenvedő Egyház (Kirche in Not) nemzetközi segélyszervezet. Idén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából az Országos Lelkipásztori Intézet hívta imádságra a gyermekeket, arra kérve a hitoktatókat, a szülőket és a pedagógusokat, hogy közösen imádkozzák a rózsafüzért. A felhívásra válaszul a kijelölt napon reggel 9 órakor az ország számos településén imádkoztak a gyerekek: egyházi fenntartású iskolák diákjai, valamint plébániai hittanosok, összesen mintegy tízezren.
Bevallom, kétkedő kérdésekkel indultam útnak, hogy ellátogassak a szolnok-belvárosi Szentháromság-templomban tartott imádságra, amelyen a Tiszaparti Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium alsó és felső tagozatának tanulói vettek részt, valamint a város önkormányzati iskolájából azok a hittanosok, akiknek éppen ebben az időpontban lett volna hittanórájuk. Mintegy 550 gyermek gyűlt össze a templomban, hogy – csütörtök lévén – a világosság rózsafüzérét mondják el. Kivetítőn olvashatták a titkokat, a tizedek közt pedig a Csillagfény gyermekkórus énekelt, Kómár István atya vezényletével. Máthé György szolnoki esperes, plébános vezette a majdnem egyórás imádságot.
Gyermekkori emlékek ébredtek bennem. Októberek, amikor a Budapesten lévő általános iskolámba minden reggel a Váci utcai angolkisasszonyok temploma előtt vezetett el az utam, s néha betértem egy-egy percre. Ködös, sötét reggelek voltak, a templom mélyén halkan imádkozott néhány számomra akkor nagyon öregnek tűnő asszony, rózsafüzért morzsolgattak. Én legtöbbször csak sebtiben fohászkodtam Istenhez, „intézze el”, hogy ne feleljek aznap, vagy legalább ne írjunk röpdolgozatot.
Egy másik emlék is eszembe jutott: édesapám éjjeliszekrénye. Mindig volt rajta könyv, azon a Misszále, s mellette egy dobozkában rózsafüzér, melyet még ma is őrzök. Gyakran láttam, hogy lefekvés előtt a misekönyvet olvassa. A rózsafüzérről csak halála után, édesanyámtól tudtam meg, hogy lámpaoltáskor mindig elmondott egy tizedet…
Aztán a piaristáknál is beszéltek a rózsafüzér imádságról, meg is tanultam mondani, de némi érettségre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem a lényegét. Fiatalon monotonnak, unalmasnak gondoltam, csak később éreztem rá a szépségére, a monotóniában rejlő megnyugtató, meditatív szépségre.
Tudtam, hogy az Egyháznak ősidők óta létező imája ez, arról is hallottam, hogy eredete valószínűleg a IX. századi Írországba vezet, ahol a százötven zsoltárt tartalmazó Zsoltárok könyve nagyon fontos imakönyv volt, melyet a szerzetesek órákon át mondtak. A folyamatos imát hallották az írni, olvasni nem tudó környékbeli emberek is, de a szövegeket nem tudták megjegyezni, sem olvasni, ezért a szerzetesek azt ajánlották nekik, hogy a százötven zsoltár helyett mondjanak el ugyanannyi Miatyánkot. A hagyomány szerint hogy számolni tudják az imákat, egy erszénybe százötven kavicsot tettek.
Bár az effajta ima többször átalakult, amikor 1208-ban Szent Domonkosnak megjelent a Szűzanya, hathatós fegyverként ajánlotta neki a százötven Üdvözlégy mondását. Így a rendalapító felélesztette és széles körben elterjesztette rendjében, a rendhez közel állók körében ezt a fajta imádságot, a rózsafüzért. A hagyomány arról is beszél, hogy eleinte a rózsa szirmait göngyölték össze, innen ered az imádság neve.
A Szolnok felé vezető úton azon gondolkodtam, miként lehet a mai világban rábírni a fiatalokat arra, hogy imádkozzanak akár csak egy tizedet is. Eszembe jutott a mindenfelé mobilozó gyereksereg, s felrémlett bennem, hogy sokszor még az egy asztalnál ülő barátok sem beszélgetnek, hanem inkább chatelnek. Arra gondoltam, vajon hogyan lehet rávenni őket erre az imára, amely gyerekként számomra is monotonnak tűnt.
Be kell látnom, kételyeim alaptalannak bizonyultak. Amikor a templomba beléptem, Máthé György atya épp azt magyarázta a zsibongva helyet kereső gyerekeknek – az óvodáskorúaktól a felsős kiskamaszokig valamennyi korosztály képviseltette magát –, hogy Mária különös tiszteletet érdemel, hiszen amikor hozzá fordulunk, ő Isten Fiára, Jézusra mutat.
Lassan elcsendesedett a templom, és a Magnificat eléneklése után a fiatalok, tanárok, hitoktatók Gyuri atya segítségével együtt mondták el az öt tizedet, meg-megszakítva egy-egy énekkel. Nem öregasszonyok halk imája volt ez, hanem fiatal, vékony hangú gyerekeké, akik Máriához szólva vallották meg a hitüket.
A templom bejáratához karon ülő gyerekeket is elhoztak az édesanyák, akik a nagyobb gyereküket reggel iskolába kísérték, a picivel pedig otthon maradtak. Kérdésemre, hogy miért jött el, az egyik anyuka ezt válaszolta: meg akartam lesni a lányomat, hogy miként imádkozik. S így, hogy a kicsi is itt van, eggyel több a gyermek, helyette én imádkozom – hátha ezen múlik az egymillió…
Figyeltem a padsorokat, s nagy tisztelettel néztem azokat a fiúkat és lányokat, akik egy-egy csendesebb társuk mellett ülve bátran vállalták, hogy hangosan mondják az imádságokat. Nekem még felnőttként is nehéz fennhangon, nyilvánosan tanúságot tennem. Persze a kisebbek megilletődve ültek, a nagyok közt pedig akadt néhány gyerek, aki a szemek morzsolgatása helyett az ajándékba kapott rózsafüzért lóbálta. De a legtöbbjükön látszott, hogy komolyan próbál imádkozni.
Az imaóra után, amikor a templomból az iskolába távoztak a gyerekek, Máthé György plébánossal beszélgettem, s a jövőről kérdeztem. Mint mondta, a kezdeményezést személyes felszólításnak érzi, s úgy gondolja, alkalmat teremthet arra, hogy bevezessék a gyerekeket ebbe a fajta közös imába, amelyet talán már a hívő szüleik sem nagyon ismernek. A jövőről szólva Gyuri atya elmondta: javasolni fogja a pedagógusoknak, a szülőknek és a hitoktatóknak, hogy kirándulások, jeles események, lelkinapok alkalmával mondjanak el a gyerekekkel közösen akár csak egy tizedet, énekekkel, a titkokról való rövid elmélkedéssel kísérve. Ha ez megvalósulna, olyan ösztönző erő lehetne, amely elindíthat bennük valamit – mondta. Majd hozzátette: „Sokat beszélünk az imádságról, de ne csak beszéljünk, imádkozzunk is! Itt az idő, hogy észrevegyük, a lelki megújulás ima nélkül nem megy.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..