Elhunyt a Forma–1 plébánosa

Sergio Mantovanit az autóversenyzők papjának hívták. A mi Don Sergiónk 1953-ban öltözött be, és mint aki Isten szolgálatát egy különös területen kívánta elmélyíteni, mind több időt töltött szülővárosának, Modenának egyik büszkeségénél, a Maserati cégnél. Az olaszok istenes népek, ki ne örült volna egy eleven őrangyalnak: szerelőtől a versenyzőig mindenki szívesen látta. A korszak nagyjaival, Jean Beh­rával, Juan Manuel Fangióval és Stirling Moss-szal is baráti viszonyba került.
Mintha csak elöljárói is jó szemmel nézték volna a versenyzők papjának ténykedését, 1959-ben kinevezték a Szent Katalin-plébánia élére, ami ott állt a viale Ciro Menotti melletti hídnál, egy kőhajításnyira a Maserati-főhadiszállástól.
A padre különösen jóban lett a francia Jean Behrával, akivel mély beszélgetéseket folytattak, többek között arról, vajon mi marad egy autóversenyző után, ha meghal. Behra – aki az egyik fülét már elvesztette egy írországi futamon – komolyan hitt abban, hogy az autóversenyzők nem gazdag playboyok, és nem is veszélyt kereső félőrültek, akiknek a közvélemény gyakran hiszi őket. Elhivatott, intelligens, átlagon felüli reflexekkel bíró férfiakról van szó, mondogatta, máskülönben nem lennének képesek uralni egy 200 kilométer/órás sebességgel száguldó versenygépet. Aztán egy ízben, a modenai autodromo boxfalán ücsörögve Behra különös módon arról kezdett beszélni, hogy milyen fontos a gyerekek nevelése, főképp kiskorban.
„Építsen egy szép, nagy, világos óvodát a gyerekeknek, atyám. Ebben az életkorban hadd legyen még öröm az élet a számukra, lesz még elég sötét nap az életükben később” – mondta filozofikus hangulatban a francia pilóta, és mintha csak a saját sorsát vizionálta volna: egy héttel később a berlini AVUS-on Porschéjával karambolozott, s egy villanyoszlopnak ütközve szörnyethalt.
Mint kiderült, Behra nem a levegőbe beszélt, amikor az óvodaalapításról ábrándozott. Egy csekély összeget hagyott Don Sergióra, majd amikor mindez nyilvánosságra került, több pilóta és csapattulajdonos is hozzájárult a nemes cél megvalósításához. Az óvoda megépülhetett, és az első csoportját természetesen Behráról nevezték el. Egész Modenában ez volt akkoriban a legmodernebb gyermekintézmény: nagy, világos terekkel, kápolnával, terasszal, kerttel és sok szép játékkal. 1961. december 3-án avatták fel, a már visszavonult Juan Manuel Fangio vágta át a szalagot. Jelen voltak Faranda szülei, Castellotti édesanyja, Behra özvegye, és tiszteletét tette a Maserati részéről Omer Orsi és a Serenissima csapat alapítója, Volpi herceg is.
Don Sergio továbbra is áldozatos istápolója volt az örök versenypályákra távozott pilóták emlékének, így aztán az intézmény falán egyre több emlékfelirat sorakozott az évek múltával. A lista csak nőttön nőtt: Bonetto, Marimón, Ascari, Castellotti, De Portago, Sighinolfi, Musso, Collins, Hawthorn, Schell, Faranda, Cabianca, Crivellari, Von Trips, Rodríguez… Egész falak teltek meg nevekkel és emléksorokkal. Don Ser­gio pedig, amellett, hogy továbbra is elengedhetetlen szereplője volt az olasz futamoknak, fáradhatatlanul dolgozott a szó minden értelmében vett emlékművén: az iskolává bővülő intézmény kertjében 1971-ben elkészült a modenai szobrász, Marino Quartieri szobra, a hat méter magas Ara-emlékmű. Egy versenykocsiból kinövő óriási szárny szökik az ég felé, amely egy hatalmas talapzaton áll: erre vannak felvésve az életüket vesztett versenyzők nevei, és körben mindazoknak a cégeknek, gyártóknak a szimbólumai, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak az autóversenyzéssel.
Újabb hét évvel később, azaz 1978-ra Don Sergio elérte, hogy új plébánia épüljön, majd 1987-re elkészült a Casa della Gioia e del Sole, vagyis az Öröm és a Nap Háza: egy modern, minden kényelemmel ellátott szociális otthon, ahol nyolcvanhét idős embert tudtak elhelyezni. Itt töltötte élete utolsó három évét a nagy Gigi Villoresi, a háború előtti, majd azt követő évek egyik legjelesebb olasz pilótája. A legutóbbi építkezés 1997-ben ért véget, amikor elkészült az új tornaterem, amelyet az 1986-ban elhunyt pilótáról, Elio de Angelisről neveztek el. És micsoda története van ennek a kapcsolatnak is! Don Sergio nem csupán a versenypályákról ismerte De Angelist, hanem a családdal is baráti kapcsolatba került. Fia halála után Giulio de Angelis egy különösen értékes festményt ajándékozott a Santa Caterina-i plébániának. Ám két héttel később a dúsgazdag üzletembert túszul ejtették szardíniai villájában. Don Sergio azonnal szolgálatba helyezte magát, és közvetítőnek ajánlkozott a túszejtők és a család között. Ebben a minőségében száz és száz kilométert vezetett le a leglehetetlenebb szardíniai utakon, hogy információkat adjon át az egyik és a másik félnek. Öt hónapon át folyt ez az egyezkedés, míg végül a két fél megállapodott, hogy mekkora összegért engedik szabadon Giulio de Angelist. Ekkor hajtotta végre Don Sergio az igazi hőstettet: elvállalta, hogy ő marad a banditák fogságában addig, amíg a pénz meg nem érkezik. Végül is három napon át tartották fogva, majd szabadon engedték.
Én már úgy ismerkedtem meg vele 1993-ban mint élő legendával. Először Imolában láttam: egy pap, fekete öltönyben, hajtókáján ezüst kereszttel, kezében fekete aktatáska, a nyakában a FIA-belépő. Két Ferrari-kamion között állt, mosolygott. Később találkoztunk Monzában, aztán megint Imolában, Monzában – és így tovább. Egy idő után mi is régi ismerősként paroláztunk. Olaszul beszélt hozzám, én meg csekélyke szókincsemmel válaszolgattam: sì, sì, bene…, Ungheria…, molto grazie.
Utoljára a 2016-os monacói hétvégén futottunk össze, és úgy üdvözölt, mint régi jó cimboráját, mi több, ő kérte, hogy közös fotó készüljön rólunk.
Isten nyugosztalja, Don Sergio!

Forrás: Méhes Károly/f1classic.reblog.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..