Kultúra

Ün­ne­pi be­szél­ge­tés Tóth End­re ré­gész-tör­té­nés­­szel

A Ró­mai Bi­ro­da­lom vég­nap­ja­i­tól a nép­ván­dor­lá­son, a hu­no­kon át az Ár­pád-há­zig és Szent Ist­ván ko­ro­ná­zá­sá­ig… – Pan­nó­nia, a „ke­­resz­tény Pan­nó­nia” vi­ha­ros-zak­la­tott és fé­nye­sebb év­szá­za­da­i­ról be­szél­get­tünk Tóth End­re ré­gés­­szel, a Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­ze­um egy­ko­ri mun­ka­tár­sá­val, aki ma a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem nem­rég új­já­a­la­kult Ré­gé­sze­ti Tan­szé­kén ta­nít.

– Több mint tíz éve ok­ta­tok a Páz­má­nyon, a tör­té­nész­hall­ga­tók­nak tar­tot­tam egy olyan fél­éves elő­adást, amely az ál­ta­lá­nos tör­té­nész­kép­zés­ből töb­bé-ke­vés­bé hi­ány­zott: a ké­ső an­tik­tól, a ró­mai kor utol­só év­szá­za­dá­tól, nagy­já­ból Diocletianustól a ma­gyar hon­fog­la­lá­sig, il­let­ve az ál­lam­ala­pí­tá­sig tar­tó idő­szak­ról be­szél­tem a hall­ga­tók­nak, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a ré­gé­sze­ti em­lé­kek­re. 2012-től in­dult el az egye­te­men ré­gé­sze­ti tan­szék, ahol ugyan­csak eze­ket az év­szá­za­do­kat mu­ta­tom be a kap­cso­ló­dó ré­gé­szet­tel, le­let­anyag­gal, iko­nog­rá­fi­á­val, adott eset­ben li­tur­gia­tör­té­net­tel ki­egé­szít­ve. E kor­sza­kot egy ki­fe­je­zés­sel fog­lal­hat­nám ös­­sze: Pan­nó­nia. Pan­nó­nia a du­nán­tú­li ró­mai tar­to­mány, il­let­ve a Drá­va–Szá­va kö­zi te­rü­let ne­ve volt. Ez az el­ne­ve­zés – bár­men­­nyi­re meg­le­pő és kü­lö­nös is – egé­szen az Ár­pá­dok ko­rá­ig fenn­ma­radt, sőt a XI. szá­zad­ban mond­hat­ni ez volt az or­szág hi­va­ta­los ne­ve; Pan­nó­nia ol­vas­ha­tó az ak­kor vert ér­me­ken is. En­nek el­ső­sor­ban az az oka, hogy az ál­lam­ala­pí­tás ide­jén, az egy­ház­tar­to­mány ala­pí­tá­sa­kor a Ró­má­ból ér­ke­ző inst­ruk­ci­ók ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en a pan­nó­ni­ai ke­resz­té­nyek­nek szól­tak; és az egész Kár­pát-me­den­cét Pan­nó­ni­a­ként em­le­get­ték. A XI. szá­zad után szü­net kö­vet­ke­zett, ké­sőbb a re­ne­szánsz kor­ban is­mét elő­ke­rült e meg­je­lö­lés, de ak­kor már in­kább föld­raj­zi név­ként.

1935 és 2011 – két ér­té­kes és tar­tal­mas Stu­art Má­ria-élet­rajz meg­je­le­né­sé­nek éve, s köz­tük egy egész em­ber­öl­tő. Ami­ben a vi­ha­ros sor­sú skót ki­rály­nő éle­té­nek meg­idé­zé­se meg­­egye­zik a két mű­ben, az a ka­to­li­kus–pro­tes­táns el­len­té­tek – jo­gos – köz­pon­ti té­má­vá eme­lé­se. Stefan Zweig na­gyon igé­nye­sen, de es­­szé­re­gény­sze­rű­en és nem pár­be­szé­des for­má­ban ol­dot­ta meg fel­ada­tát, míg Philippa Gregory, aki 2001 óta szá­mos vi­lág­si­ke­rű re­gény­ben örö­kí­tet­te meg a Tu­dor-kort, egé­szen más mód­szer­hez fo­lya­mo­dott. Az uno­ka­test­vé­re, I. Er­zsé­bet pa­ran­csá­ra ti­zen­öt esz­ten­de­ig fog­va tar­tott, vé­gül ki­vé­gez­te­tett ural­ko­dó­nő mind­két re­gény­ben fő­sze­rep­lő s a ka­to­li­kus esz­mék szen­ve­dé­lyes hí­ve.

Száz­öt­ven éve szü­le­tett Gár­do­nyi Gé­za

Nép­ta­ní­tó, új­ság­író, író, mű­for­dí­tó. Fog­lal­ko­zott nyel­vé­szet­tel, szó­tár­szer­kesz­tés­sel, tit­kos­írás­sal. Ze­nét szer­zett, da­lo­kat írt, he­ge­dűn, or­go­nán, cim­bal­mon és pi­a­ní­nón ját­szott. Jól raj­zolt és fes­tett, szín­da­rab­ja­i­hoz ma­ga ter­vez­te a dísz­le­tet, és a fény­ké­pe­zés­hez is ki­vá­ló­an ér­tett. Ér­dek­lő­dött a ter­mé­szet­tu­do­mány­ok és a ré­gé­szet iránt, a sport­ágak kö­zül a ví­vás és a sakk állt leg­kö­ze­lebb a szí­vé­hez. Az eg­ri re­me­té­nek ne­ve­zett Gár­do­nyi Gé­za száz­öt­ven esz­ten­dő­vel ez­előtt, 1863. au­gusz­tus 3-án szü­le­tett a Fej­ér me­gyei Agárdpusztán, s a Szent An­na-ká­pol­ná­ban ke­resz­tel­ték meg. Ap­ja, Ziegler Sán­dor ak­kor ép­pen a Nádasdy-birtokon dol­go­zott ura­dal­mi gé­pész­ként. So­kat köl­töz­köd­tek, at­tól füg­gő­en, hogy a csa­lád­fő hol ka­pott mun­kát. A Ziegler ne­vet írói, új­ság­írói pá­lyá­ja kez­de­tén vál­toz­tat­ta Gár­do­nyi­ra, név­vá­lasz­tá­sát egy anek­do­ta sze­rint ő ma­ga így ma­gya­ráz­ta: „Igaz, hogy Agár­don szü­let­tem, de én már a böl­csőm­ben meg­kezd­tem a ván­dor­lást. Ha már egy­szer Gár­dony­ban ke­resz­tel­tek, úgy gon­dol­tam, hogy Gár­do­nyi­ra ke­resz­tel­te­tem a ne­ve­met is. Leg­alább er­ről em­lé­ke­zem ar­ra, hogy e fa­lu­ban is jár­tam.”

Lát­ni­va­lók a sze­ge­di nyár­ban

A Ti­sza-par­ti vá­ros­ban szin­te min­de­nütt ta­lál­koz­ha­tunk az egy­ko­ri pusz­tí­tó ár­víz em­lék­mű­ve­i­vel. Az 1879-es ka­taszt­ró­fa után má­sod­szor szü­le­tett meg Sze­ged. Er­ről vall a Fo­ga­dal­mi temp­lom, a Szé­che­nyi tér szob­ra­i­nak egy ré­sze, köz­tük Vá­sár­he­lyi Pál mér­nök­nek a Ti­sza-sza­bá­lyo­zás em­lé­ke­ze­té­re ké­szült bronz­alak­ja, alat­ta egy vi­lá­gí­tó fe­hér mész­kő­ből fa­ra­gott bö­dön­ha­jó és a ne­héz ku­bi­kos­mun­kát vég­ző pa­raszt­em­ber pa­ti­nás, zöl­des-bar­nás fi­gu­rá­ja. Nem mes­­sze in­nen lát­hat­juk Ti­sza La­jos szob­rát Fadrusz Já­nos­tól. A leg­újabb al­ko­tá­sok kö­zül ki­emel­ke­dik Klebelsberg Kuno mi­nisz­ter na­gyon ér­de­ke­sen meg­for­mált mész­kő szob­ra.

Szü­le­tés­na­pi be­szél­ge­tés Dá­vid Ka­ta­lin mű­vé­szet­tör­té­nés­­szel

Te­kin­télyt pa­ran­cso­ló ke­rek szü­le­tés­nap­ra ké­szül, a ki­lenc­ve­ne­dik­re. Mint ki­de­rült – stíl­sze­rű­en – Ró­má­ban ün­nep­li; a vá­ros irán­ti ra­jon­gás­sal, sze­re­tet­tel – és mun­ká­val. Dá­vid Ka­ta­lint, meg­szám­lál­ha­tat­lan ta­nul­mány, több tu­cat mű­vé­szet­tör­té­ne­ti könyv szer­ző­jét el­ső­sor­ban je­le­né­ről akar­tam kér­dez­ni, de meg­ke­rül­he­tet­len, hogy e ju­bi­le­u­mi vis­­sza­te­kin­tés pá­lya­fu­tá­sa, hi­va­tá­sa kez­de­té­ről is szól­jon. A szim­bó­lu­mok vi­lá­ga mel­lett így a je­les ta­ná­rok, az Öröm­hír, az élet­re szó­ló üze­ne­tek és „szak­mai ta­ná­csok” is szó­ba ke­rül­tek…

A nyá­ri popcorn-szezon csa­ta­za­já­ban sok­szor sü­ke­tek ma­ra­dunk a ka­tar­zis csend­jé­re. Pe­dig Anne Émond film­je, a ha­zai mo­zik­ban jú­li­us vé­gé­tõl ve­tí­tett El­sõ éj­sza­ka már fel­üté­sé­vel is va­la­mi egé­szen szo­kat­lan él­ményt ígér.

Egy fék­te­len bu­li be­las­sí­tás­sal sti­li­zált ké­pei fo­rog­nak elõt­tünk. A lány (Catherine De Léan) el­len­áll­ha­tat­la­nul rop­ja, a fiú (Dimitri Storoge) kedv­tel­ve fi­gye­li, snitt, és már ös­­sze­ga­ba­lyod­va fek­sze­nek a srác la­ká­sán. Mi­re el­ju­tunk a főcí­mig, már meg is tör­té­nik az ak­tus. Ez azon­ban még csak a kez­det, hőse­ink ugyan­is – a nagy­apá­ink ál­tal több­nyi­re be­tar­tott sor­ren­det fel­rúg­va – csak a tes­ti be­tel­je­sü­lés meg­ta­pasz­ta­lá­sa után kez­dik fel­fe­dez­ni egy­más sze­mé­lyi­sé­gét.

A ke­let-eu­ró­pai tár­sa­dal­mak mind­má­ig küz­de­nek az­zal, hogy szem­be­néz­ze­nek a szo­ci­a­liz­mus­nak ne­ve­zett dik­ta­tú­rák örök­sé­gé­vel. Eb­bõl a szem­pont­ból a mai Né­met­or­szág kü­lön­le­ges hely­zet­ben van. Egy­részt azért, mert az NDK – mi­vel tőszom­széd­sá­gá­ban lé­te­zett egy má­sik, „im­pe­ri­a­lis­ta” né­met ál­lam is – még a szov­jet blokk or­szá­gai kö­zül is ki­emel­ke­dett pa­ra­no­i­ás fé­le­lem ve­zé­rel­te rend­sze­ré­vel. Más­részt, mert a ber­li­ni fal le­om­lá­sa után csak az or­szág egyik fe­lé­nek lel­ki­is­me­ret­ét nyom­ta a kom­mu­nis­ta múlt. Florian Henc­kel von Donnersmarck A má­sok éle­te cí­mű – mél­tán si­ke­res – film­jén érez­ni is le­het ez utób­bi ket­tõs­ség ha­tá­sát, hi­szen egy ér­de­kes, a Nyu­gat szá­má­ra emészt­he­tõ, még­sem élet­sza­gú tör­té­ne­tet vitt film­re a ren­de­zõ. Ha mel­lé­tes­­szük Christian Petzold Bar­ba­ra cí­mű al­ko­tá­sát, a ha­son­ló­sá­gok mel­lett ész­re­ve­he­tünk olyan kü­lönb­sé­ge­ket, me­lyek­bõl ki­tű­nik: Petzold job­ban tud­ta áb­rá­zol­ni az egy­ko­ri NDK ful­lasz­tó lég­kör­ét és a hét­köz­na­pi em­ber helyt­ál­lá­sá­nak prob­lé­má­ját.

Telkibánya mind­ös­­sze hat­száz­hu­szon­öt lel­kes köz­ség a Zemp­lén szí­vé­ben. Az Ár­pád-kor­ban e vi­dé­ken mű­köd­tek a leg­hí­re­sebb, leg­jö­ve­del­me­zõbb ki­rá­lyi bá­nyák. A le­gen­da sze­rint a XIX. szá­zad­ban még a temp­lom gomb­ját is szín­arany­ból ön­töt­ték, in­nen az Arany­gom­bos Telkibánya el­ne­ve­zés. A Mis­kolc­tól het­ven, Gönc­tõl tíz ki­lo­mé­ter­re fek­võ te­le­pü­lés ide­á­lis hely­szín a ki­kap­cso­ló­dás­ra, fel­töl­tődés­re, de több irány­ba tú­ráz­ha­tunk is in­nen ki­in­dul­va. Telkibányán át ve­zet a száz­húsz ki­lo­mé­ter hos­­szú Szent Er­zsé­bet za­rán­dok­út, amely Sá­ros­pa­ta­kot és Kas­sát kö­ti ös­­sze.