Krisztus Krisztája

Gyurkovics Máriával közösen kidolgozták az ovisok és elsősök hitoktatásának módszertanát, mely könyv alakban is elérhetővé vált. Számos kisgyerekeknek való énekszöveget is költött: mentesen a gügyögő, édeskés megfogalmazástól. A Népdalzsoltárok legszebb szövegeit is neki köszönhetjük.



Német szakosként indult, ennek köszönhetően nagyon sok színvonalas elmélkedés fordítása került ki a keze alól. Minden ünnepre készített ily módon valami lelki ajándékot, amelyet szétküldött széles ismeretségi körében. Két kis kötetet ültetett át magyarra a taizéi Roger testvér naplójegyzeteiből. Nagy körültekintést igényelt akkoriban ez a nekibuzdulás: határainkon belül elképzelhetetlen lett volna a megjelentetésük, külföldre kellett csempészni a kéziratot. Végül a bécsi OMC-nél látott napvilágot név nélkül, illetve álnéven.
Kriszta ekkor még fiatal volt, de vállalkozott a városmajori gimnazisták-egyetemisták akkori kis csapatának keresztény továbbképzésére is. Lakásokon találkoztak, gyakran kirándultak, nyaranta titkos helyeken táboroztak. Rengeteg ötletnek volt gazdája, mindig elevenné, széppé tette a liturgiát.

Elkötelezett híve, munkálója volt az ökumenének. Számtalan kapcsolatot létesített, főleg Taizé ihletésében. Általa nyílt sokunk szeme a külvilágra, s láthattuk meg az egyház kezdeményezőbb arcát. De nemcsak Nyugat felé tekintett. 1984 óta – amikor először vettünk részt Gyulafehérvárott a papszentelésen – évente rendszeresen felkerekedett nagy hátizsákjával, hogy gyógyszert, élelmet, könyvet vigyen az újabb és újabb ismerősöknek, barátoknak. De ami ennél is több volt: az a sok jó beszélgetés, melynek során feltárultak az emberi sorsok, a kor történelme, alulnézetből. 1989 decemberében az utolsó olyan vonaton ült, amely még bemehetett a forrongó Romániába, s azzal tért haza, amelyiket elsőként engedtek át a szuronyos katonák által őrzött határállomáson.

Krisztának nem voltak rangjai, így sokakhoz könnyen utat talált. Az asztal alatt ráléphetett a püspök lábára, amikor az gyanútlanul kezdett beszélni, noha egy magyar besúgó is helyet foglalt mellettük. Kockáztatta nyelvtanári állását, amikor 1980-ban jelentkezett a teológia levelező tagozatára. Elvégezte. Sokat és szívesen olvasott. Igényes volt, igazán jó kritikus. Az ilyesmit persze nem mindenki veszi jó néven. Maga is szenvedett, miközben méltatlankodva panaszkodott a megalkuvás, mellébeszélés, halogatás, álnokság miatt.

Két évtizeden át nagyon tevékeny tagja volt a városmajori egyházközségnek. Mindig igyekezett valami jobbat, értékesebbet elérni: egyrészt az ifjúsági katekéziscsoport keretein belül, másrészt mint az egyházközségi képviselő-testület tagja. A rendszerváltozás utáni években előbb tolmácsként dolgozott a HÍD családsegítő szolgálatnál, majd mentálhigiénés téren képezte tovább magát. Sokan bibliodramatikusként ismerik, aki a tahi lelkigyakorlatos házban időről időre meghirdette az önismeretet és bibliaismeretet egyaránt előmozdító foglalkozásait. Ezekbe beleadhatta teológiai ismereteit és emberi érzékenységét, nemkülönben a szép, a művészi, a mély értelmű iránti hajlamát. Néhány évvel később ő lett az úgynevezett szociálterápiás szerepjáték hazai meghonosítója is. Mindkét kezdeményezés eljutott az egyesületi formáig, sőt utóbbit a veszprémi teológiai főiskolán a szociális munkások képzésébe is beépítették. Tehetségével és alapos felkészültségével Németországból, e dramatikus módszerek szülőhazájából is elismerést vívott ki hazájának.

A szervezőkészség, a hivatalosság nem volt erős oldala, és nagyon kifárasztotta. Ahhoz sem értett, hogy önmagát ajánlgassa, népszerűsítse (előfordult, hogy munkája nyomán mások arattak babért). De őt mindez már nem érdekli. Miután néhány évig a kórházlelkészség beteglátogató munkatársa volt, idén maga is az onkológia menthetetlen fekvőbetege lett. Két hét után – földi tápláléktól megfosztottan – úgy hagyott itt minket, hogy mosolyogva egyre csak azt ismételgette: milyen jó és irgalmas az Isten, és hogy in aeternum fogja énekelni az ő dicséretét.
 
Részvéttel Taizéből

Kriszta családjának és barátainak


Osztozunk gyászotokban, amely Kriszta súlyos betegsége és távozása miatt eltölt titeket. Ugyanakkor felfénylik előttünk hitének tanúsága. Már a hetvenes években megnyitotta számunkra itt, Taizében a Magyarországgal való közösség kapuit. Személyesen is jól emlékszem a vele való találkozásokra, amikor még fiatalok voltunk. Krisztus Urunknak ajánljuk most őt, különösen is a taizéi, vasárnap tartott eucharisztikus ünnepen.
Mély összetartozással:
Alois testvér