Köpöczi Rózsa művészettörténész írta ezt Mihályfi Mária festőművész kiállítása elé néhány évvel ezelőtt. Amikor most Mátyásföldön, az erzsébetligeti színház kiállítótermében öt művész alkotásai között sétálok, óhatatlanul ez a gondolat jut az eszembe. Nézem, elnézem, ízlelgetem Mihályfi Mária képei mellett R. Törley Mária szobrait, Köblitz Birgit üvegfestményeit, Máder Indira szőtteseit és Árkosi-Nagy Judit szobrait. Nem tematikus kiállításra szól a meghívó, a műveket elnézve az az érzésem, a kiállítók „szép kedvük” szerint választották ki az alkotásokat. S ez mindannyiuknál az imént említett „lélek-fátyolra” utal. Kategorikus igazság az, hogy a művész a bizonyosság keresésének elhivatott szerelmese. De mond-hatjuk azt is: a művész hívő. Somogyi József, R. Törley Mária egykori mestere mondotta, hogy a belső rend legalább olyan nélkülözhetetlen, mint az intenzív érzések. S mi más lenne ez a belső rend, mint az ember bizonyosságra vágyásának útja. A hit az emberi létezés, a test szerinti létezés legnagyobb realitása. Hogy ezt elfedi az anyag-fátyol? Valóban, ám éppen erre képes a művészet; a kiállító női alkotók művei mintha éppen ezt kiáltanák. Máder Indira tenger- és égkék szőttesében végighullik a kiállítóterem falán „a Mindent Mozgatónak glóriája”. Ha kultúrtörténeti aprólékossággal közelítjük meg a reneszánsz nagyszerűségére vissza-, egyben előrehajló falikárpit értelmezését, felismerjük az Isteni színjáték szerzőjét, főszereplőjét, Dantét, amint elhagyja a földet, s a paradicsom birodalmába emelkedik.
S ez máris emlékezetünkbe idézi R. Törley Máriának ezen a kiállításon ugyan nem látható munkáját, A purgatórium kapuját, de említhetnénk az Itáliában ugyancsak kitüntetett Dante című domborművét. Látjuk viszont A pokol kereke szenvedéssel teli emberlét-gördületét: a kígyó marta első kín-fájdalmat, a testi örömbe menekülő ember fájdalmas zuhanó-kapaszkodását, a korszellem csődjében magányosan összetört alakot a „jaj, istenem, hová jutottam” depressziós aszottságában. Már-már fojtogat a pokol kereke, amikor rátekintek Köblitz Birgit üvegbe festett munkájára. A címe: Jn 5,1-9. Mi más lenne ez, mint János evangéliumából a Juhkapunál lejátszódó fürdőjelenet: „kelj föl és járj”. A művésznő máskor is ilyen „szűkszavú”. A tótszerdahelyi katolikus templom egyik ablakának sarkában ez a „cím” olvasható: Jn 7,38. Idézve: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szava szerint, élő víz forrásai fakadnak.” Ezzel a gondolattal fordulhatunk Árkosi-Nagy Judit Mindszenty-szoborportréja felé. A bíboros főpásztort ítélik és megítélik, egyház- és napi politikai meggondolások szerint. Árkosi-Nagy Judit fölülemelkedik e kicsinyes megfontolásokon, s az evangélium fényét vetíti a távolba szigorodó tekintetbe. Szigorú, mert horizontjául – nézzük, látjuk, mondja a szobor – az esztergomi bazilika Duna felőli oldalán olvasható fölirat szolgál: Que sursum sunt querite. A fent lévőkre tekintsetek…
A kiállítóhely, Budapest tizenhatodik kerületében, nemzedéki emlékezettel mérve nem is olyan régen, áthatolhatatlanul bezáródott a megszálló szovjet csapatok főparancsnokságának rettegett- félt, ismeretlen félvárosnyi területére. Ma a terület Budapest „szép levegője”. Íme, így múlik el az anyag szerinti történelem. Ami rettegéssel töltött el, ma szinte szánalomra méltó semmiség. Állnak, néznek, fénylenek a szobrok, a festmények és üveg-színek: ember, ébredj rá valódi történelmedre! Lásd, a művészet több az életnél, ha az életet színekkel és anyagba gyúrva a minden kritikán felüli realitásba, a krisztusi természetességbe öltözteti. Hiszen az anyag is Krisztus felkiáltójele!
