Krisztus felé a Lourdes-i Miasszonyunk szentélyében
Fotó: Borsodi Henrietta

 

Az én Lourdes-om a jelenések barlangjában, a grottában kezdődik, szentmisével, didergő virradatban. Ezt követi a Szűzanya lourdes-i szentélyének felfedezése. Szép egység ragyog fel abból, ahogyan a barlang egyszerűsége fölé magasodik a bazilika fensége. Érzem, nem szabad elvesztegetni egyetlen percet sem. Menni kell, átélni, részt venni, ott lenni, jelen lenni. A grottánál soha meg nem szűnő imádságban, a bazilika bármelyik szegletében, a hálatáblák elmondhatatlan rengetegében, a keresztutakon, a körmeneteken. Bekapcsolódni bármely nép szentmiséjébe, „véletlenszerűen”, a szentségimádásokba, a rózsafüzérbe, a latinul énekelt zsolozsmába, megpihenni a réten, a Gave partján. Megszámlálhatatlan nyelven imádkoznak itt, de akit megszólítanak, bárhogy nevezik is, ugyanaz. És általa ugyanahhoz igyekszünk mind­annyian. Per Mariam ad Jesum.
A grottánál, ha éppen nincs szentmise, hosszú sorok kígyóznak, türelmes tömeg, mindenki befelé igyekszik, egy erős vonzásban: ott lenni azon a helyen, ahol százhatvan évvel ezelőtt Lourdes szegény gyermeke a Szűzanyával társalgott. Megérinteni Bernadett barlangjának szikláját. Magam is ezt keresem: az érintést. Hiszen elég csak megérinteni az Úr ruhája szegélyét, és… – tudjuk, hogy ennyi elég. Talán azt reméljük, a szent helyen ez is könnyebb. Odavisszük a Szűzanyához azokat, akiket szeretünk, akiket féltünk, akiket hordozunk. Kinek nincs szeretett betege, akit fizikailag nem tud elvinni magával, mégis le akarja tenni a Szent Szűz lábai elé, oltalmába helyezni? Hogy ő, a hathatós közbenjáró elvigye Fiához. Ő, aki kieszközölte az első csodát azon a menyegzőn, kétezer évvel ezelőtt. Nem lehet véletlen: ez a jelenet fogad az alsó, a rózsafüzérről elnevezett bazilika központi mozaikképén. Marko Ivan Rupnik atya figuráinak arcát nézve halljuk az Úr szavait: „Még nem jött el az én órám”, és a választ, ami már a szolgáknak szól – nekünk, mindenkori szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit mond.” Igen, pontosan így. Per Mariam ad Jesum.
Tudom most már, hogy ezért jöttem. Megtenni, amit mond. Keresni itt is az Akaratot, és befogadni, elfogadni. Tanulni a ráhagyatkozást és a szívbe vésni örökre, hogy az Úr azt mondta, aki követni akarja őt, annak szeretnie kell a keresztet. A betegek, akik oly sokan jönnek ide – van-e még ilyen hely a világon? –, ők is ezt teszik. „Lourdes-ban ad találkozót a kegyelem a szenvedő testeknek – írja François Mauriac. – Az már magában véve sok, hogy eljöttek, ez a hitnek első megmozdulása: Minden lehetséges a hívőnek… Hiszek, Uram, de segíts az én hitetlenségemen…” Itt egy kis időre letehetjük sok nehéz terhünket. Mária lábainál az Élet Urára emeljük tekintetünket. Per Mariam ad Jesum.
A betegek körmenete szentségimádással kezdődik, aztán az Oltáriszentséggel kísérik egymást mindennap a téren, a Szent Szűz szobra körül. Mauriac mondja: „A Szűz sohasem szűnik meg nekünk adni Fiát. A világ egyetlen helyén sincs a Fiúnak szebb diadalmenete, mint Mária városában. A földkerekségnek ez az egyetlen pontja, ahol úgy szoronganak körülötte a betegek, mint földi életében, ahol úgy könyörögnek, s úgy szeretik őt, ugyanazokkal a kiáltásokkal, mint akkor.” Ez a betegek találkozása az Úrral, a Szűzanya által. Ismét csak: per Mariam ad Jesum.
A bazilika két oldalán két különböző keresztút. Az egyik hegyi úton vezet, életnagyságú szoborcsoportok között, a másikon fehér márványtömbökbe alkotott arcok és tekintetetek hívnak a passió jelenébe. A hegyi út végén, mielőtt visszaérnénk a bazilikához, barlangba érkezünk. Egy másik, nagyon csöndes barlangba: elveszített gyermekekért és a családokért kérhetők itt imák. A legnagyobb földi fájdalom enyhítésén munkálkodnak azok, akik imáikban hordozzák a papírra vetett neveket és történeteket. A Fájdalmas Anyához csatlakoznak, aki karjaiban tartotta halott gyermekét, vele viszik Krisztushoz a megtört családokat. Per Mariam ad Jesum.
Hogy mi Lourdes tulajdonképpen? Imádság és egység. Itt nincsenek idegenek, csak testvérek vannak, egy a hitünk és a reményünk. Hány nyelven szólal meg minden este egyszerre a Credo! Az ima és a liturgia otthonossága és ereje szorosan összeköt. Pilinszky szavaival: „Hogy milyen ez a nép, a zarándokhelyek népe? Itt is, és most is: bűnök és erények szoronganak egy emberként az ima erejével visszaszerzett közösség realitásában. Ez a válogatás nélküli találkozás, hogy így vagy úgy, de mindenképpen egy test vagyunk Jézusban, ez a kegyhelyek legfőbb vigasztalása.” Itt, Lourdes-ban az Isten Anyja ad találkozót gyermekeinek. A Massa­biel­le-ben, kiválasztott helyén, amely disznók itatóhelye volt egykor, de az Ég rendeléséből áldott barlanggá lett, ahonnan az örökkévalóság fénye és az imádság ereje árad a világra. Ezt ajándékozza a Szűzanya Szent Fiának, így vonzza hozzá a zarándok emberiséget. Per Mariam ad Jesum.
Az imádság erejét, örömét és békéjét, amit itt átélünk, nem lehet szavakkal kifejezni. Nem is lehet otthagyni ezt a szentélyt. Mikor a gyertyás körmenet végén véget ér a Salve Regina, és felhangzik a kétszeri kiáltás: Notre-Dame de Lourdes!, és elhangzik ezer nyelven a felelet: Imádkozz értünk!, már szinte éjszaka van. És mégsem lehet elszakadni a helytől, ez a különös vonzás nem ereszt. Sokan érzik így. A végeláthatatlan sor ismét feláll a grottánál, padjaiban nincs üres ülőhely. Újrakezdődik a rózsafüzér, majd szentmise, majd szentségimádás. „A Grotta nagy szív, mely nem szűnik meg dobogni soha. Lourdes elalszik (…) de szíve virraszt.” A grotta, ahol pontosan százhatvan évvel ezelőtt „a gyermek Ber­nadette egy februári napon nagy szélzúgást hallott, és felemelte szemeit…” Talán mégis elérem, talán mégis megérinthetem az Úr ruhája szegélyét itt, ezen a helyen.
Mária által.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..