A Pécsi egyházmegye legismertebb kegyhelyére távoli vidékekről is érkeznek a zarándokok július 7-én. A kegyszobor elhelyezésének háromszázadik évfordulójára a püspöki kar tagjai is meghívást kaptak. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom– budapesti érsek a főcelebráns. Egymás után érkezik Ternyák Csaba egri érsek, Márfi Gyula veszprémi érsek, Kocsis Fülöp hajdúdorogi megyés püspök, Orosz Atanáz, ugyancsak görögkatolikus püspök, Bíró László tábori püspök, Veres András szombathelyi és Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök, Palánki Ferenc egri és Varga Lajos váci segédpüspök, Mayer Mihály nyugalmazott pécsi püspök s természetesen Udvardy György, a vendéglátó egyházmegye főpásztora. A horvátországi Pozsegáról érkezett Antun Śkvorčevićpüspök. Máriagyűdön az említett magyar és német szó mellett horvátul és cigány nyelven is szól a liturgia. A nyelvek – és kultúrák – különbözőségükben is ugyanarra a lényegre irányítják a figyelmet: az ember kikerülhetetlenül vallásos. Mi úgy mondjuk: természeténél fogva keresztény.
A templomban a kegyszobor körül embergyűrű. Lassan mozdul a sokaság, imára kulcsolt kézzel, mindenki hozza a maga sorsát, a maga istenviszonyát, s arra vár, hogy a gyermek Jézust tartó barokk Mária-szobor közelébe jusson – talán meg is érintse. Más kegyhelyekről ugyancsak ismerős magatartás. De vajon a szobrot kívánja-e megérinteni a kéz, a szoborhoz imádkozik a lélek és szellem?
A hegyoldal régóta – már a római időkben is – szakrális helynek számított. A kegyszobor története szorosan összefügg a magyar köztörténettel. Jól ismerjük a török hódoltság idejének pusztításait, de a keresztény magyarok is – miután katolikussá és protestánssá hasították önmagukat – nyomorították sorsukat. A kegyszobor elpusztult vagy máshová került. A Rákócziféle szabadságharcban – a kuruc– labanc, más kifejezéssel: magyar–osztrák ellenségesség éveiben – a szobrot Eszékre menekítették a harcok elől, s az 1711-es szatmári békét követően sem tért vissza onnan. Végül 1713-ban másolatot készítettek róla, ezt nevezik a harmadik szobornak, s ez látható ma is a gyűdi templomban. Ennek az eseménynek az évfordulóját ünnepeljük most, Sarlós Boldogasszonykor. Az alkalomra negyedik szobormásolat is készült: a szabadtéri oltárnál helyezték el. Udvardy Györgytől azt kérdem: hogyan értsük a szobor tiszteletét? Más vallások hívei sokszor éppen ezzel érvelnek: a katolikusok bálványimádók. Hiszen a szobor ebben az esetben is fából, talán műanyagból készült. „A szobor számunkra szimbólum, nem azt imádjuk, nem azt övezzük valamiféle kultikus tisztelettel. A szobor látványa segít minket megerősödni Mária-tiszteletünkben. Akik ide zarándokolunk, a Hit Asszonyához, a hitben szeretnénk erősödni. Boldog vagy, mert hittél – ez volt ennek az évnek a választott szentírási szakasza, s örömmel olvastam, hogy Ferenc pápa enciklikájában, amikor Máriára utal, ugyancsak a Hit Asszonyaként mutatja be” – mondja a megyés főpásztor.
A bíboros is kitért erre beszédében. A szobor, a kegytárgy anyag, s mivel mi anyagi valóság (is) vagyunk, természetes, hogy ebben az összefüggésben is igyekszünk megragadni létezésünket. Milyen különös! Talán éppen azok támadják a leginkább a hívő emberek kultikus tárgyakhoz ragaszkodását, akik megrögzötten kapaszkodnak az anyagba. Igen, mert ők kizárólag az anyagba kapaszkodnak. A zarándoknap végén, amikor a püspök megáldja a kegytárgyakat, senki nem gondolja, hogy a rózsafüzérben, a keresztben, a gyertyában, a képi ábrázolásban létezik Jézus Krisztus vagy Mária. Netán éppen ez zavarja az anyagrajongókat? Mert ők is tudják, hogy amikor a hívő ember odahajtja fejét a kereszthez, megérinti Mária ruháját vagy gyertyát gyújt, ezzel a gesztussal hajol közelebb a lelki-szellemi teljességhez.
Nézem a zarándokokat – sokan vagyunk, bár a hit nem mennyiségi kérdés. Különféle iskolázottságú emberek, talán vannak, akiknek az írás-olvasás is nehezen menne, mégis nagyon okosak: okosak a hitben. Tudják az anyag és a szellemi valóság viszonyát, tudják, mert hiszik, és hiszik, mert tudják. Már-már szégyellem magam: minek ilyen nyilvánvaló dolgokon töprengeni? Nézzek ennek az ezres sokadalomnak az arcába – és máris bizonyosságot nyerhetek.
Kezdődik a liturgia. A magyar mellett fölhangzik a német, a horvát és a cigány szó. Az egyes népcsoportok – mint Udvardy püspök említi – „sajátos tapasztalattal élik meg hitüket, egymáshoz tartozásukat”. Sváb népviseletben érkeztek fiatalok Mohácsról és környékéről, mellettük horvát népviselet Kásádról, van ezen belül Dráva menti horvát viselet, ahogyan bunyevác is, aztán a rendkívül színes cigány öltözet, a berkesiek hordják, és a sötét nadrág, fehér ing és fekete mellény hamisítatlan magyar ruházat. Igazi, két lábbal a földön álló, tiszta tekintetű parasztember, fején hozzá kalap, annak oldalán meg félkalapnyi kokárda. Jó ránézni. Nincs benne semmi hivalkodás, csak nemes büszkeség, mintha azt mondaná: tudom, ki vagyok, tudom, hol vagyok.
„Isten minden embernek küldetést ad, hogy segítségükkel hajtsa végre szabadító művét” – emlékeztet beszédében Erdő Péter. Jó kiállású, fiatal cigány férfi várakozott a szentmisére bevonulás előtt a sorban. Buta kérdésemre – miért jött ide? – önérzetesen válaszolt: „Miért ne jönnék? Miért ne hinnék?!” Valóban, nem ezt kellett volna kérdeznem, hanem inkább azt tudakolnom, hol van népének többi tagja? Ők miért nem jöttek? Szabadtéri szentmisén előtolakodhat az aggodalom: vajon kellő komolyságot kap-e az áldozat bemutatása? De máris rá kell ébredni, buta kérdés ez is. Isten ott van az átváltoztatásban, s ha ott van, semmi emberi „komolytalanság” nem csorbíthatja ezt a felszabadító igazságot. Máriagyűdön csöndes lélegzet a hegyoldal, az olyan térd is meghajlik, amely máskor – életkor vagy fájdalom miatt – talán már képtelen erre. És ugyanez a tudás-hajlás kíséri a kora délutáni keresztutat a szabadtéri oltár fölött Palánki Ferenc püspök vezetésével.
Hosszú volt a nap? Hosszú bizony, hőséges. De mintha csak erre rímelne a sombereki asszonyok válasza, amikor a rímet megemelve azt mondják: hőséges – bőséges. Néhány szem érett szedret találnak az út menti fákon, aztán vidáman vágnak neki a hegyoldalnak: gyalog jöttek reggel Bissétől idáig, s ugyanúgy igyekeznek vissza oda, ahol a busz várja őket. A zarándokvasárnap bősége viszi lépteiket.
Fotó: Cser István
