Felismerni Jézust Lk 10,25–37

A válasz mindkét esetben egyszerűségével provokál: Tartsd meg a törvényt, „és élni fogsz!” Ezek a törvények „nem túlságosan nehezek, és nem elérhetetlenek számodra. (…) Egészen közel van hozzád (…) a szívedben” (MTörv 30,10–14). Ennyire egyszerű lenne? A válasz mindkét történetben azt mutatja, hogy igen, egyszerűen csak el kell kezdeni, lehetőleg itt és most. Akkor tehát mi is a probléma az írástudó kérdésével? Az, hogy az elmélet síkján marad, nincs következménye az életben. Az írástudó nem engedi, hogy megérintse. A mai korban is megtapasztalható a „siketek párbeszéde”: amikor nemtetszőt mondanak nekünk, úgy teszünk, mintha nem is hallottuk volna.


Évekkel ezelőtt Rómában, a Tevere partján elmentem egy kórház előtt ülő koldus mellett. Önvédelmi reflexszel félrenézve – remélve, hogy ha „nem látom, nem létezik” utamon a koldus, és elkerülhető a szembesülés a szenvedésével, szükségével. Ami máskor „sikerült”, az most nem. Néhány méter múlva visszamentem. Ez a koldus más volt, mint a többi. Egy tökéletesen életszerű koldusszobor – de a kezei át voltak szúrva. Egyszerre mutatta az embert, és segített észrevenni Jézust a koldusban. Segített, hogy elszégyelljem magam; hogy megtörténhessék velem, ami a szamaritánussal: „megesett rajta a szíve”. Mert felismerte Istent a másikban. Ilyenkor valami belül érint meg, valami megmozdul odabenn, valami, amit nem tudok, nem akarok kikerülni. Ez nem csupán múló „érzelem”, hanem egy tudatos lépés forrása. A szamariai sem csak „elsősegélyt” ad, hanem valóban gondoskodik, tudatosan és előretekintve. Mint aki tudja, hogy valóban két út van: az egyik „az életet és az üdvösséget”, a másik „a halált és a kárhozatot” jelzi, ahogy az olvasmány folytatásában hallhatjuk. Felsegítem a beteget vagy odaadom mindenem, és követem Jézust az úton: a kettő ugyanaz. Ugyanazt az életet adó szabadságot mutatja fel a szeretet kettős parancsában, mely mindenki számára reális meghívás. Ott van a szíved mélyén. „Menj, és tégy te is hasonlóképpen.”