Keresztvetés a „fényes vízzel”

Később a keresztelőkút elkerült a templom bejáratától, viszont ugyanott megjelent a szenteltvíztartó a belépő hívek szolgálatára: azért, hogy keresztségükre emlékezve (ez az én Atyám háza, és így az enyém is, hiszen a fia vagyok: hazajöttem) s amolyan „bemosakodás” gyanánt magukra hintsék a megáldott vizet, megnyitva szívüket a Szentháromságnak, akinek a jelenlétében vannak.


E gesztus a megtisztulás vágyát hordozza, és világossággal tölt el (a megáldott víz másik, régi elnevezése: fényes víz): itt az Úr! Célszerű tehát, hogy miközben szenteltvízzel keresztet vetünk magunkra, mondjunk el magunkban egy fohászt (például a zsoltárokból: „Istenem, jöjj segítségemre!”; „Mosd le, Uram, bűneimet, és vétkeimtől tisztíts meg engem!”; „Világosíts meg engem, Uram!”).

A római katolikus hagyományban körülbelül a XIV. századtól vetünk magunkra keresztet a mai módon (addig úgy tettük, ahogyan például görögkatolikus testvéreink ma is): jobb kezünk nyitott tenyerével, de összezárt ujjakkal homlokunkon, majd a mellkasunk alatt, a bal, majd a jobb vállunkat érintve rajzoljuk magunkra a szent kereszt jelét. Fontos, hogy ne siessük el e gesztust, és „ne szimbolizáljuk a szimbólumot”: ne „húzzuk össze” a kereszt szárait (kivált ne kis „gubancba” a mellkasunk közepén).