Ki hallgatta már a Máté-passiót? Senki. Mikor tájt kezdett népdalok gyűjtésébe Kodály Zoltán? Semmi. Nem tagadom, aggódom. Tudom, konzervatív az ízlésem és a szemléletem. Számomra egészen mást jelent a „sztár”, mint amit némelyik színes és képes újság sugall. Nem természetes, hogy a Háború és béke hallatán legyintgetés a válasz, s azt sem értem, miért kell beszélgetés címén ordítozni, mintha halláskárosodottak eszmecseréje folyna. Közhely, hogy a kultúra forradalmi átalakulásának korát éljük. Óriási a kulturális értékekhez való hozzáférés lehetősége, kedvünkre kalandozhatunk a világban. Ezerszer több az információ, azt azonban nem sejtjük, nem felszínesebb ismeretek birtokába jutunk-e, s hogy milyen úton-módon tehetnénk a kultúrát ismét nemzet- és jellemformáló tényezővé. Külön kiemelném a nemzetformálást. A magyar kultúra megteremtésében az egyházak teljesítették a legtöbbet: a latinitás az írásbeliséget, a reformáció a magyar nyelvet s vele a magyarul gondolkodást alapozta meg, s a világnézet alapja szinte a felvilágosodásig a Szentírás volt, amelyből kötelező érvénnyel sajátították el nemzedékről nemzedékre olvasói, hogy tiszteljék szüleiket, ne öljenek, ne lopjanak, őrizzék a családi élet tisztaságát. A szerzetesi és kolostori iskolák növendékei megtanulták az elemi ismereteken túl azt is, mit jelent a nemzet életében a kultúra. A művészek tehetségük kifejtésével és megnyilatkozásaikkal koruk nemzeti célkitűzéseit is támogatták, igazolták.
Az egyházak elleni támadások az oktatásban s vele a kultúrában is változásokat hoztak. A liberalizmus a felszabadítás jelszavával fellazította a hagyományos kereteket, egyre hangosabban hirdette az egyéniség feltétlen tiszteletét, amelynek egyik következménye a hit- és erkölcstan háttérbe szorítása lett. Ennek erkölcsi következményei világszerte súlyos válságot okoztak. Itt most nem arról szólnék, mekkora az oktatásügyben tapasztalható zűrzavar, a kapkodás, a jól bevált formák szétzilálása. Mindenütt válságjeleket érzékelünk, s a kultúra ezzel párhuzamosan veszített nemzetformáló jelentőségéből, egyre kevesebbek ügye lett, s igencsak megsínylette a posztmodern, kánonná váló kételkedését. Hiteles fokmérője ennek a káros, öncsonkító folyamatnak, ahogy nálunk folyvást támadják a magukat népinek nevezett írókat, akik egyetemes, demokratikus kultúrát igyekeztek teremteni. Németh László, Illyés Gyula és társaik meg a nyomukban járók folytonos és változatos rohamok célpontjai. Nem irodalmi elveik és alkotásaik a bírálatok kiváltói, hanem a nemzeti érzés erősítésének érdekében megfogalmazott esszéik, gondolataik. Hasonló gyanúsítgatások nyomán szorult vissza a közéletből például Csoóri Sándor. Az sem volt a véletlen műve, hogy 1945 után szélsebesen szétverték a KALOT-ot, a KALÁSZ-t, a Soli Deo Gloriát, majd sorra kerültek a vallási alapon működő tanintézmények és a szerzetesrendek. Amiből egyértelmű a következtetés: ezek az intézmények s ezek a rendek a nemzetépítő kultúra műhelyei voltak, s ezt épp vallásos világnézetük alapozta meg és szavatolta.
A kultúra nivellálása alighanem azt eredményezi, hogy a politikai, gazdasági életben szorgalmazott egységesülés csökkenti a nemzeti kultúrák jelentőségét, kivált a kis népekét. Az irányító nemzetek saját érdekeiket képviselik, nem érzik feladatuknak az ezeken kívül eső jelenségek figyelemmel kísérését. Ilyesmire utal a szlovák nyelvtörvény anomáliáival kapcsolatos magatartásuk. Ficóék felismerték, a magyar nyelvvel magyar kultúrát és a magyar nemzeti érzést is visszaszoríthatják, meggyorsítva a többségi népbe való beolvadás folyamatát. Bár az intézkedés ellentétben van az uniós alapelvekkel, sajnálkozáson kívül aligha történik bármi is. Ha élne még olyan tekintélyes magyar művész, amilyen Kodály Zoltán volt, az ő zord kiáltását meghallaná a világ. Manapság csak cincognak az illetékesek. Talán nem történetietlen az az állítás, hogy a nemzeti kultúra megmentésében döntő szerepe van az egyházaknak. Modern hittérítésre volna szükség, a liberalizmus kemény kritikájával. (Félreértés ne essék: amit napjainkban nálunk liberalizmusnak neveznek, nem az.) Kicsit szomorú tapasztalatunk, hogy némelyik tanító rend iskolái veszítettek tekintélyükből, színvonalukból, mert a rendek kevesebb gondot fordítanak tanárok kinevelésére. Végig kellene gondolni, elegendőek-e a kultúrateremtésre a modern ismeretközlés adottságai, s nem kellene-e szívósabban ragaszkodnunk, hagyományainkhoz. Amikor annak vagyunk tanúi, hogy Pázmány Pétert a margóra szorítják. Sík Sándor példája merül fel emlékezetünkben. A magyarságot veszélyeztető években nem véletlenül írt Pázmányról és Zrínyi Miklósról. Hadd kockáztassak meg egy eretnek gondolatot: nem használna-e a nemzeti kultúra ügyének, ha az oktatásügyben olyanok is szerepet kaphatnának, akik szívükön viselik a magyar értékek megőrzését és gazdagítását? Egyetemes érdekünk volna ez, olyan kiút, amely ma még mintha be lenne falazva.
