Keltsd életre a templomodat!

Miről mesél a jászberényi Nagyboldogasszony római katolikus főtemplom harangja?
A Jászság fővárosában, Jászberényben élünk. Itt láthatod az otthonunkat.
Hárman igaz barátok vagyunk: Szent Péter-szobor barátommal és az orgonával, a hangszerek királyával. Engem harangnak öntöttek, és a Boldogságos Szűz Mária nevére kereszteltek. Titkot őrzünk, mert éjjelente… De ne szaladjunk ennyire előre! Következzen a bemutatkozás.
Szent Péter, a legyőzhetetlen, a „szikla”, a pásztor, akinek az Úr „a mennyek országának kulcsait” adta.
Következzen muzsikustársam, az orgona. Kétezer-nyolcszáz sípjából gyönyörűen száll az ének. Szerintem ő a hangszerek királya. Csak a templomban szabadul fel hangjának minden szépsége, harmóniája.
Ő az Egyház muzsikája, hangszere, az Isten dallama, segítségével az Ige a lelkünkben is dalol.
Én hívlak a templomba, a szél messzire viszi mélyen zengő, tekintélyes, mégis dallamos hangom, orgonatársam pedig imára kulcsolja a kezed, dallamával vezeti a misén a szíved, és a hangjával kíséri a hangod.
Magamról mit is mondjak? A toronyban összesen hárman lakunk. Szent Orbán nevét kapta lakótársam. Legkisebb társunk most pihen, őt úgy hívjuk, Lélekharang. Mint már említettem, engem a Boldogságos Szűz Mária nevére kereszteltek. Nehéz vagyok, 1257 kilogramm.
Hiszed vagy sem, hangomra a nap kisüt, és eloszlanak a felhők.
Ady Endre költőnk szavait is lelkesen harangozom, hallgasd csak:
„Harang csendül, / Ének zendül, / Messze zsong a hálaének, / Az én kedves kis falumban / Karácsonykor / Magába száll minden lélek.”
Arany János sorait is szívesen viszem hírül, búgom a városnak:
„Zendűl, kondul szent harangszó, / Csengve, búgva messze hangzó: / »Imára! imára!«”

*

És van egy közös titkunk. Minden éjjel, éjfél után egy órakor életre kelünk. Péter öregapóvá, az orgona orgonasípfiúvá, én pedig haranglánnyá változom, és segítünk azokon, akiknek szomorúság nyomja a szívét. Erre a történetre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Az esti szentmisén három hosszú barna hajú, szép ruhába öltözött, csendes és szomorú szemű kislányt láttunk. Három testvért. Az édesanyjukat az angyalok nemrégiben kísérték az Atyához. Anyukájuk a földi életet itt hagyta, és az égiekben folytatta útját. A kislányoknak nagyon hiányzott az édesanyjuk. Sokat imádkoztak, beszélgettek, és tudták azt is, hogy az anyukájuk a legjobb helyen van a mennyországban, de a szívük sokat gondolt rá. Ezen az éjjelen úgy határoztunk, hogy meglepjük őket valamivel, hogy mosolyt csaljunk az arcukra. Alig vártuk, hogy hajnali egy órát mutasson az óra, mert ilyenkor kibújhatunk élettelenségünkből. Amikor ez megtörtént, már indultunk is. Tudtuk, hogy a templomkertben három árva kiscica nyávog keservesen, keresik a szüleiket, de nem találják. Őket vittük el a három szép kislánynak. A legnagyobb lánynak a fekete-fehéret, a középsőnek a cirmosat, a legkisebbnek pedig a bolyhos szürkét. Még láthattuk, ahogyan a lányok kijönnek az ajtón, és magukhoz ölelik a macskákat.
Sietnünk kellett templomi otthonunkba, mert három órakor visszaváltozunk, bárhol is járjunk. A következő éjjeleken visszajártunk megnézni a lányokat. Megfigyeltük, hogy a fekete-fehér macskát a fényképek, a cirmosat a néptánc, a szürkét pedig a fodrászat, a frizurák érdekelték. A kislányok örültek a cicák különleges tulajdonságainak. Az egyik éjjel azonban hiába kerestük a cicákat a lányok szobájában, nem találtuk. Bizony, elszöktek. Péter rögtön tudta, hogy hová mehettek. Te is sejted? A fekete-fehér macska a fényképészhez, a cirmos a néptánctáborba, a szürke pedig a fodrászatba. Igyekeznünk kellett, hogy időben megtaláljuk és visszavigyük őket gazdáikhoz, ami végül sikerült. Szerencsére a három testvér éppen akkor kereste a cicákat, amikor mi az ajtó előtt letettük őket. Azóta többször is visszamegyünk a három kislányhoz, amiről ők persze nem tudnak. Nem láthatnak, hiszen emberi szemmel láthatatlanok vagyunk. Látjuk, hogy mindennap imádkoznak, beszélgetnek, szeretettel segítenek másoknak, és hallottuk, ahogyan kérték az őrangyalaikat, meséljék el az édesanyjuknak, hogy cicabarátokra leltek. Majdnem elárultuk magunkat, mert az érzelmes percek meghatottak minket, és Péter leejtette a kulcsot a kezéből, az orgonasípfiú fújta az orrát, és néhány dallam folyt ki belőle, míg az én szívem harangként kondult meg. Szerencsére a lányok és a cicák ezt nem hallották meg.
Azért meséltem el történetünket, hogy megtudjátok, éjjelente, amikor mindenki mélyen alszik, bizony csodás dolgok történnek. Most nappal van. Szent Péter szoborként figyel, az orgona éppen éneket zeng, én pedig most fejeztem be a misére hívást, harangnyelvem lassan megáll. De éjjel újabb útra indulunk – ki tudja, lehet, hogy éppen hozzád…

Utasi Abigél Kincső, 10 éves, Nagyboldogasszony Katolikus Általános Iskola, Jászberény

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..