Kaptam itt valamit, amivel felvérteződtem
Fotó: Merényi Zita

 

Az óriási étkezősátorban hatalmas az ováció. Két tortát hoznak be, rajtuk csillagszóró. Az Ágota-tábor közel ötszáz lakója Hrabovszky Robit és Zolit köszönti 18. születésnapja alkalmából. A két fiú megilletődötten áll. Immár hivatalosan is felnőtté váltak. Az ikrek kiskoruktól állami gondoskodásban élnek, jelenleg egy megyaszói lakásotthonban. Most, hogy elérték a felnőttkort, kikerülnek az állami gondoskodás rendszeréből a „nagybetűs életbe”. Megszűnik az intézeti zártság, de vele együtt az otthon nyújtotta védelem is. A fiúk legnagyobb vágya, hogy megkapják az utó­go­n­dozotti státuszt, ami együtt jár azzal, hogy továbbra is bent maradhatnak a rendszerben. Megyaszó azonban fél ott tartani a fiatalokat. A többségük okot is ad erre. „Drogoznak, rabolnak, és az emberek sajnos egy kalap alá vesznek mindenkit. Pedig nekünk elég ezeket a rossz példákat látnunk ahhoz, hogy ne kövessük őket” – mondja a pincérnek tanuló Robi. „Szeretnénk Megyaszón maradni, ott járunk iskolába” – teszi hozzá a bármixer-barista tanfolyamot végző Zoli. Enikő, aki ma már szociális munkásként segíti az Ágota Alapítványt, ugyanezt élte át: „Hazamentem egy táborból, és amikor megérkeztem, már össze volt csomagolva a holmim, hogy mehetek.
Ha nincs utógondozás, gyakorlatilag az utcára tesznek ki bennünket. Nincs kihez fordulnunk, és hiába kapunk anyagi támogatást, nincs hová hazamennünk.” A hajósi lakásotthonban élő tizenhat éves Andris előtt ott van még két év, de a jövőre gondolva már őt is az a kérdés foglalkoztatja, vajon kap-e majd utógondozotti státuszt. „Az maradhat, aki megérdemli, aki jár iskolába, és nem drogozik. Ha maradhatnék huszonegy éves koromig, akkor lenne még időm komolyodni, és szakmát tanulhatnék.”
Az ikerpár, ahogy Andris és korábban Enikő is, sokadszorra vesz részt az Ágota-táborban, az Állami Gondoskodásban Élő Fiatalok Országos Találkozóján, Doboz-Szanazugban.  Szeretnek itt lenni, élvezik a jó hangulatot. Baráti szálak fűzik őket az ország különböző otthonaiból, illetve nevelőszülőktől érkezett sorstársaikhoz, de a táborban dolgozó önkéntesekhez és a vezetőkhöz is. Dicsérik a programokat, amelyekből nincs hiány. A sport mellett sokak kedvence a kézműveskedés, a sorozatvetélkedő, a filmvetítés, a bál, a tánc, a romaest, a Toldi-erőpróba, a palacsintaparti, a strandolás, a lovaglás, a meglepetést hozó nyári Mikulás, a Ki mit tud?, mások pedig a zenés estek, a koncertek, a szépségverseny vagy a vízi parádé  iránt lelkesednek. „A változatos programok örömet okoznak a gyerekeknek, és magukkal hozzák a súlyos élettörténetek feldolgozásának lehetőségét is. Az élményprogramba ágyazott terapeutikus alapú foglalkozásstruktúra felszabadítóan hat a gyerekekre, akik az élmények hatására elkezdik megosztani másokkal az életeseményeiket” – mondja Kothencz János, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató főigazgatója, az országos tábor elindítója és vezetője.
János név szerint ismeri a táborozókat. Ahogyan a gyerekekhez szól, látszik, szívből teszi. Közel állnak hozzá a „csemeték”, jól ismeri a helyzetüket, hiszen maga is állami gondoskodásban nőtt fel. Amikor megismerjük ezeknek a gyerekeknek az életét, megérjük, hogy olyan sebet hordoznak, amely egy egész életre szól, ha meg is tanulhatnak együtt élni vele. Jani – ahogyan a táborozók nevezik – folyamatosan gyűjti maga köré a hasonszőrűeket, ők alkotják az „autentikus segítői alapkört”. Mindannyian állami gondoskodásban nőttek fel, s érintettségük révén jól tudják, mi játszódik le a gyerekekben. Közös bennük az is, hogy tenni akarnak a sorstársaikért. A roma származású Zsolt ma a gyermek- és lakásotthoni intézmények felelős vezetője, Mihály tápéi gyermeknevelő, a szociális munkás Enikő pedig az élménypedagógiai programokért felelős csoportot irányítja. Közös vonásuk az is, hogy mindannyian sokat köszönhetnek az Ágota-tábornak és az alapítványnak.  Zsolt azokról a kudarcokról beszél, amelyek származása és állami gondozott státusza miatt érték, aztán hozzáteszi: „ A táborban nem kellett görcsölnöm, ott elfogadtak, sőt, meggyőztek arról, hogy többre vagyok képes. Jó volt érezni, hogy valaki hisz bennem, ez önbizalmat adott, és megerősített abban a tudatban, hogy képes leszek leküzdeni az akadályokat. A táborból hazatérve jelentkeztem esti képzésre a gimnáziumba.”
Enikő tizenöt éves volt, amikor először vett részt a táborban. „Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy dicsértek, biztattak. Az önkéntesek szeretettel fordultak felénk, és ez sokunk számára kapaszkodót jelentett, amelynek segítségével el tudtunk kezdeni építkezni. Ha valakiről folyton csak rosszat mondanak, és azt az üzenetet közvetítik számára, hogy nem érdemes foglalkozni vele, mert ő csak egy állami gondozott, akkor elakad a fejlődésben. Rengeteget számít egy felnőtt biztató jelenléte, de természetesen a gyerek megfelelő hozzáállása is fontos. Rendőrnek készültem, de egy véletlennek köszönhetően – egy barátnőm helyett jöhettem el egy Ágotás képzésre – szociális munkás lettem. A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Kötelességemnek érzem, hogy továbbadjak valamit ezeknek a gyerekeknek abból a támogatásból, amiben nekem is részem volt. Mi igazán tudjuk, mit jelent egyedül lenni a világban, és mégis helytállni.  Tudnunk kell kérni, segítséget elfogadni, és meg kell tanulnunk bízni is, minden körülmények között. ”
A bizalomépítés központi jelentőségű a tábor terápiás programjában. Emellett kiemelten fontos a személyközi kapcsolatok gyógyítása, a kiszolgáltatottsághoz való viszony javítása, a konfliktushelyzetek kezelésének fejlesztése, valamint az érzésekre adott reflexiós készség és a közmegegyezésre való készség erősítése – ismerteti Kothencz János a tábor legfőbb célkitűzéseit. Az értékek, a normák megközelítéséhez a keresztény életszemlélet nyújt alapot. A tábor papja, Podmaniczki Imre atya izsáki plébánosként először 1996-ban adott helyet falujában a rendezvénynek. Minden évben ő misézik a táborban. A gondviselésről, a megbocsátásról, az irgalmasságról és a reményről beszélget a gyerekekkel, és Jézust állítja eléjük példaképül. János hangsúlyozza: külön odafigyelnek arra, hogy e beszélgetések nyelvezete egyszerű és könnyen érthető legyen a gyerekek számára. A középpontban mindig a szeretet áll. „A tábort a szeretethimnusszal szoktuk zárni. Azt akarjuk közvetíteni a gyerekek felé, hogy mindentől függetlenül szerethető emberek. A feltétlen elfogadás mélyre ültethető tapasztalatából új felismerések, egész életutak sarjadhatnak ki” – vallja a táborvezető.  Tibor, a hajósi lakásotthon vezetője állítja: „A hitátadással nem lehet ajtóstul rohanni a házba, de az evangéliummal elő kell állni akkor is, ha alkalmas, és akkor is, ha alkalmatlan. A Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató pedagógiai programja szerint erre az „organikus együttélés” a legmegfelelőbb módszer.
A táborban önkéntesek, nevelőszülők, Ágota-munkatársak és három korcsoporthoz tartozó (hat és tizennyolc év közötti) gyerekek élnek együtt. „Egy tíznapos injekciókúra ez. Jó látni, hogy így is lehet élni: felszabadultan, élményekkel töltődve, egy olyan közegben, ahol a felnőtt azért van jelen, hogy azt közvetítse: a gyerek a legfontosabb” – mondja Csurel János, aki tizenöt éve nevelőszülő, és önkéntesként dolgozik a táborban. Az együttélés az összekapaszkodottság élményét nyújtja. Misi így fogalmaz: „Tartozom valahová, és ez a kötelék megtart. Felismerek egy utat, amelyen elindulhatok, és közben gyógyulok. Én itt találtam meg a helyem. Előremutató módon engedjük el egymás kezét. Kaptam itt valamit, amivel felvérteződtem.”