Fokoláre-tábor Gödöllőn
Fotó: Konkoly Edit

 

– A szüleim felnőttkorukban tértek meg – kezd bele a mesélésbe az ifjúsági tábor záróeseményén a tizennégy éves Sás Mirjam, amikor arról kérdezem, hogyan került ide. – Anya az egyik barátnője hatására kezdett hittanra járni, amit egy fokolár pap tartott, s ott megérintődött. Idővel önkéntes lett, apukám pedig házas fokolarino.
Mirjamot a szülei kicsi korától fogva vitték magukkal a Fokoláre mozgalom különböző rendezvényeire. Két évvel ezelőtt – már a szülei nélkül – egy ifjúsági közösségbe került, ahol nagyon jól érezte magát. Tetszett neki, hogy a szervezet, amely különböző meggyőződésű embereket képes integrálni, nemcsak lelkiséget jelent, hanem konkrét cselekvést is. A Gyerekek az Egységért mozgalom, amelynek Mirjam is tagja, háromévente szervez több országra kiterjedő nemzetközi építőtábort, amelynek ebben az évben tíz közép-kelet-európai ország adott otthont. Magyarországon összesen mintegy száznyolcvan fiatal – köztük ötven amerikai és olasz – végzett ön­kén­tes­munkát az ország nyolc pontján. Mirjam például Nyíregyházán, egy tanyán dolgozott a társaival: tehenet legeltettek, dohányt törtek, bárányokat segítettek beoltani.
Nagy élményt jelentett számára az építőtábort megelőző lelkigyakorlat, amelyet Horvátországban tartottak. Huszonkét országból érkeztek ide a gyerekek, s osztották meg egymással tapasztalataikat. A találkozó fő témája a fájdalom volt: a saját fájdalmunk, és a mellettük, valamint a társadalomban élő embereké.
– Megrendítő volt látni, hogy izraeli és palesztin fiatalok, akik a saját országukban nem találkozhatnak egymással, most először tudtak beszélgetni, együtt nevetni – számolt be a táborban megélt egyik meghatározó élményéről.
Fialovszky Dóra, a nemzetközi ifjúsági program egyik felnőtt szervezője szintén a szülei révén került be a mozgalomba. A nyolcvanas évek közepén a Szovjetunióban is élt néhány évet a családjával – missziós küldetést vállaltak ott. Dóri ma ötödmagával – magyar, olasz és svájci társnőivel – világi elkötelezett fokolarinaként él Szegeden, egy kisközösségben.
– A napjaink nem úgy telnek, mint egy hagyományos szerzetesrendben, hiszen mi mindannyian dolgozunk. Én gyógypedagógus vagyok, de van köztünk gyógyszerész és matematikus is. A tábor előkészítésén jó volt együtt dolgozni a többiekkel, például Mirjammal, aki bár több mint húsz évvel fiatalabb nálam, de ez egyáltalán nem érződött a kapcsolatunkon. Közös lelki érésben segítjük, formáljuk egymást. Fontos számomra, hogy a másik emberben meglássam Jézust – mondja az előkészület időszakára visszaemlékezve.
A Fokoláre mozgalmat a XX. század közepén Chiara Lubich alapította Olaszországban. A mozgalom karizmája a „Legyenek mindnyájan egy!” evangéliumi mondat megvalósítása. A kezdeményezés a közösségi lelkiséget képviseli, és az evangéliumi szeretetet állítja középpontba. Száznyolcvankét országban van jelen, tagjai különböző korú és társadalmi helyzetű emberek, fiatalok, felnőttek, családosok és papok, szerzetesek, püspökök. A tíz–tizennyolc éves korú gyerekek a Fokoláre mozgalmon belül a Gyerekek az Egységért mozgalom tagjai. Céljuk, hogy a fiatalok körében egy új életstílust terjesszenek el az egész világon: a kölcsönös szeretetét.
A világra nyitott ember címmel meghirdetett táborok emblémája két színes kéz, s közöttük a következő felirat: Head, Hands, Heart (fej, kezek, szív). A fej a tudatosságot jelképezi, azt, hogy értsük meg a világ működését. A kezek a konkrét cselekvést, a szív pedig az empátiát jelenti, és azt üzeni, hogy amit teszünk, azt szeretettel tegyük.
Dóri és csapatának tagjai az elmúlt napokban egy Sopron melletti pszichiátriai intézetben végeztek önkéntes munkát, ahol beszélgettek a gondozottakkal, és együtt táncoltak, énekeltek velük. A betegek nagyon hálásak voltak a fiataloknak a figyelmes szeretetért.
Az olasz Francesco Pulvano Guelfi szintén gyerekkorában találkozott először a Fokoláre mozgalommal – egy születésnapi zsúron, ahová a barátja hívta meg. Francesco még 2014-ben Dél-Amerikába készült egy hasonló táborba, de megbetegedett, így nem tudott elutazni. 2012-ben járt már Budapesten, a Genfest nemzetközi ifjúsági találkozón, de nagyon szeretett volna eljönni a nemzetközi építőtáborba, ezért most újra itt van Magyarországon. – Ez a tábor különbözik a lelkigyakorlatainktól – mondja –, bár azok is fontosak. A migrációval kapcsolatban mi másképp gondolkozunk, mint a magyarok, hiszen itt lezárták a határokat. A beszélgetéseink során kölcsönösen megismerhettük egymás látásmódját, és ez mindannyiunkat gazdagított – vallja.
Az olasz fiú csapatával Verőcén önkénteskedett: egy aluljáró falát tették szebbé, padokat festettek újra egy parkban, és rendbe hoztak egy játszóteret. A csoport az elhagyott sírokat is kigazolta a köz­ség temetőjében.
– A sírok közül egyszer odajött hozzánk egy idős asszony, aki teljesen meghatódott attól, hogy fiatalok tesznek valamit a közösségért – osztotta meg tapasztalatát Francesco, aki szintén részt vett a horvátországi előtalálkozón, amelyen a média volt az egyik téma. – Nekünk, akik telefonon folyamatosan kapcsolatban vagyunk egymással, ismernünk kell a digitális világ káros hatásait is. Rettentően zavaró például, hogy számos online felületen név nélkül is hozzá lehet szólni különböző kérdésekhez. Rossz az is, hogy sok a hamis hír, és nincs jó hatással a világra az sem, hogy kevés a pozitív hír. A legtöbb híradás balesetekről, gyilkosságokról, terrorcselekményekről szól. Mi hiszünk abban, hogy bár fiatalok vagyunk, beleszólhatunk a társadalom működésébe. Miénk a jövő, és tenni is fogunk érte – mondja meggyőződéssel a tizenhét éves olasz fiatal, aki a mozgalombeli barátaival most aláírásokat gyűjt, hogy így sürgessék a média átalakítását.
A szép fekete hajú Maryam Hanani jelenleg az USA-ban, Michingan államban él, de Irakban született, és 2008-ig ott is lakott. A hazáján belül is többször költöztek, majd az Amerikai Egyesült Államokban találták meg végleges lakóhelyüket. – A Fokoláre mozgalom nagyobb állandóságot képvisel az életemben, mint bármi más – mondja. – Jó látni, hogy a Kelet-Európában élő emberek a hitet tekintve nem nagyon különböznek tőlünk. Az építőtáborban mi Gálosfán, egy apró Somogy megyei faluban dolgoztunk a magyar fiatalokkal. Egy istállót bontottunk le, majd megtisztogattuk a téglákat, hogy újból fel lehessen használni őket. Volt ott egy kis kápolna, mindennap részt vettünk a misén. Kevés helybélivel találkoztunk, de úgy láttam, rokonszenvesek voltunk nekik, időnként együtt is fociztunk. A polgármesteri hivatalban tett látogatásunk során elénekeltük a táborban tanult magyar népdalt is. Szerintem nem derült ki a vendéglátóink számára, hogy mi hívők vagyunk. Ez nem is baj, hiszen mi nem közvetlenül evangelizálunk, nekünk a kapcsolat és a bizalom építése a fontos. A tetteinkkel teszünk tanúságot Jézusról – foglalja össze a tevékenységük lényegét. Búcsúzóul még azt is elárulja, hogy ez a tábor máris az élete egyik legmeghatározóbb élményének számít. A Magyar­or­szágon töltött idő alatt sokkal nyitottabb lett, és megértette, mit jelent valójában az a bibliai parancs, hogy szeresd felebarátodat.