Számos szegény országban azok az összegek, amelyekkel visszafizetik a más hatalmaknak járó államadósságot és annak kamatait, elérik a négyszeresét annak, amit a közegészségügyre fordítanak. Ez például azt eredményezi, hogy minden évben mintegy húszmillió gyermek hal éhen vagy pusztul bele elkerülhető, megelőzhető betegségekbe.
Jó tudatosítanunk, hogy „semmiféle emberi tevékenység nem zajlik az erkölcsi megítélés hatáskörén kívül. Ezért azok a tevékenységek, amelyek tartós következményekkel járnak egész népességek életére, elsősorban a legszegényebb övezetekben, különös figyelmet és gondos erkölcsi vizsgálódást érdemelnek.” (Celestino Migliore, a Szentszék ENSZ-megfigyelője, 2007 októberében)
Nézzük tovább a konkrét tényeket! 1990-ben a fejlődő országok teljes külső tartozása 1500 millió dollár volt; 2001-re az összeg felment 2400 millió dollárra. Jó okunk van annak állítására, hogy ezek az adósságok a hitelezők gonosz ügyviteléből kifolyólag léteznek ilyen módon. Az adósság ismétlődő válsága a pénzforrások éveket átfogó általános veszteségét idézi elő, amely ezeket a nemzeteket megfosztja az alapvető fejlődéshez lényeges életforrásoktól, beleértve az egészség- és nevelésügyi szolgáltatások minimális színvonalát.
Melyek a visszahatások az életminőségre és a személyi méltóságra? Megszűnnek olyan társadalmi kapcsolatok és hálózatok, amelyek szükségesek a személyi sértetlenség és méltóság fenntartásához; ez az esete a magukra hagyott öregeknek, a biztosítással nem rendelkező betegeknek, a nem képzett vagy munka nélküli munkásoknak, az álláshoz nem jutó bevándorlóknak, a sérült családi háttérrel rendelkező nőknek és gyermekeknek, a különféle bizonytalan helyzetekben élőknek.
Ne gondoljuk persze, hogy megoldáskeresés nem létezik! A Nemzetközi Valutaalap meg a Világbank kifejlesztett egy kezdeményezést a leginkább eladósodott országok megsegítésére. Huszonkét ország már magáévá tette a programot, és elfogadta a feltételeket, amelyek mellett a tartozásokat megszüntetik; más országok fokozatosan csatlakoznak. Persze ebben az összefüggésben valamennyi szereplő részvétele szükséges: a helyi kormányok hatékony eljárásmódokat foganatosítsanak, az egész nemzetközi közösség fogjon össze, a hitelezők eljárásmódját az erkölcsösség elvei irányítsák.
Ilyen szellemben és értelemben írt többek között II. János Pál 1999. szeptember 23-án egy szentévi „tartozáskampány” csoportnak, XVI. Benedek pedig 2006. december 16-án Angela Merkel német kancellárnak. Most azt kéri tőlünk a pápa: ebben a hónapban imádkozzunk azért, hogy a felsorolt és hasonló kezdeményezések hozzanak gyors és hatékony megkönnyebbülést a szegény országoknak és lakóiknak, halálra kényszerített gyermekeiknek. Krisztusba, az egyetlen Megváltóba kapaszkodva tegyem ezt én is, az apró és névtelen Krisztus-hívő.
Missziós szándék: Hogy az erőszaktól sújtott vidékeken működő részegyházakat támogassa a világ valamennyi katolikusának szeretete és valóságos közelsége. Szent Pál apostol arra buzdította Makedónia és Akhája keresztényeit, hogy adományaikkal segítsék a szegény jeruzsálemi keresztényeket. (Vö. 2Kor 8 és 9; Róm 15,25-27.) „Most a ti bőségetek pótolja azok nélkülözését, hogy az ő bőségük is pótolja majd a ti szűkölködéseteket.” – A részegyházak közötti, kétezer évvel ezelőtti keresztény összefogás ma is folytatódik. Különféle német eredetű alapítványok az élen járnak: karitász (1897), Adveniat, Misszió, Ostpriesterhilfe (1947), Misereor (1958), Renovabis (1993). Más eredetű egyéb kezdeményezések is léteznek.
Nem a rászorulók anyagi megsegítése a közösségvállalás egyetlen létező módja. A szentatya most arra kér és buzdít, hogy azokra figyeljünk, akik többé-kevésbé gyilkos erőszakot szenvednek, és hogy egyéni meg közös imánkkal álljunk melléjük.
Nagyon széles körű és tartós (évtizedeket is átfogó) erőszakosságokat tapasztalunk a világ számos pontján: Kínában, Észak-Koreában, a Közel-Keleten, Afrika számos országában és egyebütt. Ezek név szerint, esetleg többször ismétlődve, megjelennek az imaapostolság szándékai között. Ezekre is gondoljunk mostani imánkban; de másokat is öleljünk bele szeretetünkbe.
2001. augusztus 31-én II. János Pál az Adveniat elnökének ezt írta: „A szeretet konkrét gesztusai a testvéregyházak felé, gazdasági segítésben és a közösségvállalás egyéb jeleivel, kifejezik az Egyháznak mint kommúniónak a misztériumát: valamennyien egy test tagjai vagyunk, és Krisztus a fő.” XVI. Benedek 2007. június 8-án a Nemzetközi Karitászhoz szólva ezt mondta: „A karitász szíve Krisztus áldozati szeretete, és az egyházban az egyéni meg a szervezett szeretet minden formájának a maga vonatkozási pontját benne kell megtalálnia, a szeretet forrásában.”
És még egy utolsó idézet. A tanzániai Tabora érseke, Paul Ruzoka 2007 végén, amikor Kenyában véres összecsapások törtek ki, üzenetében ezt írta John Njue bíborosnak, Nyeri érsekének: „Nehéz időszak ez mindnyájatoknak, és mint barátok és szomszédok imáinkat ígérjük nektek, hogy béke és egymás megértése legyen osztályrészetek.”
