Szembeszállva a szabadeséssel…

Görömbei András akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár Nemzeti identitás a magyar (kisebbségi) irodalomban címmel fejtette ki gondolatait május 14-én, Debrecenben, a Szent József Gimnázium dísztermében.
A magyar történelem zsákutcás történelem – Bibó István szavaival kezdte előadását Görömbei András. – Országunk folyamatosan pusztul: Trianon után három és fél millió magyar szakadt a határainkon túlra. A szomszédos országok szisztematikusan próbálták felszámolni az első, majd a második világháborút követő békediktátum révén határaik közé került magyarságot: nem használhatták anyanyelvüket, tönkretették az iskoláit. És miközben minden szomszédos ország népe gyarapodott, a magyarság lélekszáma mindenütt fogyatkozott.

Mit tehet ilyen helyzetben az irodalom, a kultúra? A legbensőbb erőkhöz folyamodik, a nemzeti összetartást erősíti a legkülönfélébb módokon. Trianon után a kisebbségi magyarság azonnal elkezdte megszervezni önmagát: koncepciókat alakítottak ki a megmaradás érdekében. Erdélyben ezt jelentette a transzilvanizmus. Kós Károly szerint Erdély önálló, megbonthatatlan egység: a tizenkétmilliós Romániában óriási erő a kétmilliós magyarság. Felvidéken az új arcú magyarok programja, a sarlósok programja Fábri Zoltán Vox Humana elnevezésű programja, amely azt mondja, hogy bármilyen körülmények között a Vox Humanával, az emberi hanggal kell megmaradnunk a minőség jegyében. Délvidéken a helyi színek elméletét dolgozta ki Szenteleky Kornél a megmaradás érdekében.

A kisebbségi magyar kultúra „csodát művelt”. Tamási Áron trilógiája, az Ábel szerint az otthonából kivert székely magyar elmehet erdőpásztornak a Hargitára, cselédnek a városba, vagy kimenekülhet Amerikába, de ezen a hármas úton is egyetlen kérdés foglalkoztatja: valahol otthon lenni a világban. A kisebbségi lét metaforája az otthonkeresés lett.

A különböző körülmények közé került, szétszórt magyarság meg akart maradni, és ehhez különféle ideológiákat alkotott. Sütő András író és Gál Ernő filozófus megfogalmazták a sajátosság méltóságának az elvét: hogy sajátosságunkkal vagyunk azok, akik, tehát az identitás, az önazonosság elemi jog, ezt védelmezni kell. Csoóri Sándor a magyarságot mozaiknemzetnek nevezte, ami kifejezi a helyzetünket, jellegünket: a magyarság sok részből, sok színből áll, és az egészet csak a színek összessége teszi ki. Az irodalom a lélek tükre, a rejtett igazságok felfedése a dolga, meg a tények számbavétele. A kisebbségi irodalmi kultúrák óriási erőforrásra lelnek a történelemben, számba veszik a múlt értékeit, Erdély múltját, az 1945 utáni felvidéki magyarság sorsát… Dobos László Földönfutók, Duba Gyula Szabadesés című regénye és Tőzsér Árpád Kettős űrben című verseskötete összekapcsolódott a kisebbségi magyarság tudatában, mert azt mondták, hogy a kettős űrbe dobott földönfutók sorsa a szabadesés. Ezzel a szabadeséssel szállt szembe az irodalom, a kultúra, amely azt mutatja: az emberi jogok egyformák, nincs alsóbb- és felsőbbrendű nép.

A nemzeti összetartozás tudatában, a közösségi érzésben legfontosabb az anyanyelv. A magyar nyelv különleges értéke, hogy nem hasonlít a szomszédos országokéhoz, ezért lehetőséget ad a karakter őrzésére. Az anyanyelven lehetek az, aki vagyok. Faludi György Óda a magyar nyelvhez című verse a magyar nyelvet a személyiség megőrzőjének tekinti. „…Jöhetsz rám tőrrel, vassal, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel…” Ugyanígy Márai Sándor Halotti beszéd című verse azt az állapotot írja le, amikor az emigrációban szétfoszlik a nyelv, eltűnnek a szavak, minden idegenné válik.

Sütő András Engedjétek hozzám a szavakat címmel gyönyörű könyvet írt, benne a keresztény jövő jelent meg. Azt mutatja, hogy a nyelvben a kultúrát, a nemzet közérzetét lehet közvetíteni. Kányádi Sándor azért könyörög halottak napján Bécsben, „hogy ne kéne féltünkben nyelvünk lenyelnünk”. Farkas Árpád azt siratja a Szivárgásban, hogy „mossa az idő a nyelv alól a barlangfényű szókat…”. Vagy a felvidéki Gál Sándor Távolodók című versében azt panaszolja, hogy akik a nyelvükből kiesnek, azok önmaguktól távolodnak el.

A kárpátaljai Váry Fábián László pedig Illyés Gyula fejfájánál könyörög az édes anyanyelvhez, hogy maradjon megtartó édes anyanyelv, és ízlelgeti a szavakat: „…anyatej, anyanyelv, anyaöl…” Sütő András értelmiségi hivatásnak tekinti a kiállást, a helytállást. „…Gondolkodó emberek, ti vagytok a világ világosai!” Nehéz a helyzetünk, de nem reménytelen. Mindent el kell követnünk, hogy az európai jogrend érvényesüljön a magyarság számára is, hogy szétszórtságunk értékként egyesülhessen. Ezért lenne rendkívül fontos, hogy Magyarországon az erkölcsi tényező uralkodhassék, hogy ne legyen elfogadott a hazugság és a mindenkin átgázoló törtetés. Ahhoz, hogy egy közösség megmaradhasson, hogy más népek is tisztelettel tekintsenek rá, ahhoz morálisan emelkedettnek kell lennie, aminek szakrális tartományai vannak. Az irodalom ebben a morális tartományépítésben – a vallással együtt, egymást kiegészítve – vállalhat ebben szerepet.