Jézus földjén

 

A barlangokban fából faragott kis betlehemeket fotózunk, gondolva az Új Ember majdani karácsonyi számaira. Kint a tájban még felfedezhetők azok a beépítetlen sivár mezők, amelyek ama betlehemi éjszakát, az angyalok dicsőséget és békességet hirdető szózatát idézik fel. A mező itt nem a magyarországi értelemben vett füves puszta. Több a kő, mint a zöld növény, a birkák és a kecskék – amelyeket ma elsősorban az arabok tartanak – bizonyára gyorsan lelegelik. A táj nagy részét emeletes arab házak uralják. Vajon Jézus születésekor milyen lehetett az esős évszak, milyen volt ez a mező? Olyan száraz, mint idén? A pásztorok példájára most mi is indulunk Betlehembe, a születés helyére. Fél évvel betlehemi látogatásom előtt megszületett a harmadik gyermekem. Önkéntelenül is az átélt születések izgalma és gyönyörűsége jut az eszembe, amikor az alacsony kapun át, meghajolva a bazilikába lépek. A legnagyobb csoda, amit emberségünkben megtapasztalunk, a gyermek születése. Mekkora csoda az emberiség számára az Istenember, a megváltó Jézus születése… Nem sok idő jut elmélkedésre, de sorban állunk a barlang előtt, ezért megpróbálok csendben lenni, gyertyát gyújtani, gondolni a családomra, az otthoniakra. Nehéz elhinni, de Jézus is törékeny, kiszolgáltatott, síró csecsemőként született. Első élményei a földön ehhez a barlanghoz kötődnek, és itt találkozott Mária és József gondoskodó szeretetével. Ha gyakran kért enni – márpedig miért ne tette volna –, a szülei nem sokat pihenhettek. József biztosan megpróbálta élhetővé, elviselhetővé tenni ezt a barlangot a babának és édesanyjának. El tudom képzelni Mária mosolyát, mert azóta is ezt látni minden újszülöttjét karjában tartó anya arcán. Át kell élnem e hely jelentőségét, és tudom, akkor majd minden eljövendő karácsony is más lesz, mert láttam, hol született Ő!

Érdekes módon a pogány kultusz e szent helyen is segítette a keresztény hagyomány életben tartását. Hadrianus császár Jeruzsálemben a Szent Sír helyére Vénusz- és Jupiter-, ide, Betlehembe pedig Adonisz-szentélyt emeltetett, azzal a céllal, hogy eltörölje a föld színéről a keresztény szent helyek emlékét. Ám pontosan ez tette lehetővé, hogy Szent Ilona császárné később megépíttethesse itt e templom elődjét. A jászol helyét jelölő ezüstcsillaghoz szinte mindannyian hozzá akarunk érni, fontos a testi tapasztalás, hiszen emberek vagyunk, és a születésünnep is emberségünkről szól.
A béke temploma lehetne ez a barlang fölé épült bazilika, mégis évszázados ellentétek helye volt ortodoxok és katolikusok között. Ferences atyák hősies áldozata és vére árán maradt meg itt a katolikus jelenlét. A szomszédos Szent Katalin- kolostoron át a többi barlanghoz megyünk, felidézni Szent Jeromos emlékét, aki Dalmáciában született, és életéből több mint tizenöt évet töltött itt, e barlangban a Biblia fordításával. Közel akart lenni a születés csodájához, mind megértjük, hogy nem tudott elszakadni innen.

 

Betlehemet elhagyva utunk a júdeai sivatagba vezet. Kősivatag ez, kopár vidék, még sohasem jártam ilyen pusztaságban. Nincs itt semmi más, csak kövek. Beduin pásztorok sátrai állnak a távolban, állítólag nem ritka, hogy esténként tévékészülék fénye világítja meg az egyszerű hajlékot. A műholdak ide is közvetítenek adást. Azon gondolkozunk, hogyan maradnak életben az állatok itt, ahol ilyen gyér a növényzet, de halljuk, hogy a kecskének és a birkának ez is elég. Megállunk egy helyen a pusztában, ahonnan Jerikó és a Megkísértés hegye is látszik. Egy oázist nem számítva holdbéli a táj, a hegyoldal pedig annyira meredek, hogy a tériszonyos zarándok csak óvatosan mer körülnézni. Megdöbbentő, hogy az ember ilyen körülmények között is tud élni. Mi ez a megszokott kényelmünkhöz képest… Iskoláskorú beduin kereskedőfiú kis ékszereket kínál nekünk. Már vártak ránk, hiszen a zarándokok pénze szinte az egyetlen megélhetési forrásuk. Visszaszállva a buszra arra gondolok, hogy hányszor hallunk a kövekről a Szentírásban. A köves talajra hullott magtól egészen addig a jézusi mondatig, hogy „ha ezek nem szólnak, a kövek fognak kiáltani helyettük”. Az ember e tájon kezdettől fogva harcol a kővel. A kő és a kenyér itt ellentétpár. Csak ott lehet növényt termeszteni, ahol úrrá lettek a köveken. Az úton sok helyen kerítések, falak jelzik a helyi konfliktusokat, itt is, ott is sárga tábla mutatja az elaknásított területeket.

Egyszer csak feltűnik előttünk a Jordán folyó. Nem számítottam nagy víztömegre, de azért lehetne benne egy kicsivel több víz. Valószínűleg lenne is, ha az idén nem volna a szokásosnál is nagyobb a szárazság. Jézus keresztelésének hagyomány szerinti helyén szállunk ki a buszból. A kicsit kiszélesített folyóba be le me – rítkeznek egy másik csoport zarándokai. Fehér ruha kapható a bőséges kínálatú kegytárgyboltban. Belemártom a kezem a vízbe. Szent ez a folyócska, Jézus szentelte meg, és nagy dolog az életemben, hogy eljutottam ide.

Ezután Kumrán felé tartunk, az esszénusok hazájába és a Holt-tengeri tekercsek megtalálásának helyéhez. Az ismert történeten túl, hogy tudniillik 1947-ben egy beduin pásztorfiú talált rá az amforákban rejtőző tekercsekre, majd mi volt a szentírási szövegek útja a múzeumig, számomra új részleteket is mesél idegenvezetőnk. Az újabb kutatások szerint az esszénusok eredetileg a jeruzsálemi szentélyben szolgáló leviták, azaz papok lehettek, akiket, miután elűztek, a Makkabeus-korban ide telepedtek, és szentírásmásolással foglalkoztak. Rituális fürdőik előkerültek a régészek kutatásai révén, lakóhelyük azonban sátor volt, így nem maradt meg. Keresztelő Szent Jánosról is hallunk, aki valószínűleg szintén közöttük élt egy ideig, és talán tőlük vette át a vízbe merítés bűnbánati cselekedetét. Kumrán megdöbbentő vidék. Sziklás hegytömeg az élet minden jele nélkül. Barlangok és az esővíz által hozott törmelék a távolban, a másik irányban pedig a Holt-tenger vízcsíkja. A múzeumban filmet látunk az esszénus közösség életéről, a kiállított tekercsek és a vázák még akkor is érdekesek, ha tudjuk, hogy másolatok. A Holt-tengeri fürdőzés, azt hiszem, századok óta elmaradhatatlan része a szentföldi útnak. Minden várakozásunknak megfelel, ahogy iszaposan, el nem süllyedő „dugóként” ringatózunk, lebegünk a rendkívül sós vízben. A bőrünkre rakódott olajszerű réteget és sót lemosva, talán megfiatalodva indulunk tovább a Szentföld legidősebb, több mint ötezer éves települése, Jerikó felé. Mi jut az eszünkbe, ha e város nevét halljuk? A harsonahangra leomlott falak, vagy a vak, akit Jézus meggyógyított, esetleg Zakeus, az itt élő vámos, aki egy fügefa segítségével került közel a Názáretihez? Bizonyára minden zarándoknak más és más szentírási hely ugrik be először. Mind fontos, és az is, hogy Jerikó városa Jézus korában is kikerülhetetlen megállóhely volt a galileai rész és Jeruzsálem között. Nagy Heródes sem véletlenül építtette épp ide a palotáját. A mostani arab település meglehetősen szemetes. Az utcáin sétálva banánt, epret és nagy szemű, finom datolyát kínálnak nekünk. Ha lenne időnk, megnézhetnénk az ókori Jerikó ásatásait, de így csak egy rövid sétára futja, amelynek köszönhetően belecsöppenünk a jerikói mindennapokba. Látunk anyukát babakocsival, az árusok kínai játékokat árulnak gyermekeknek, érdekes a hentesüzlet, van, aki burnuszt vásárol, és némelyek a sófár kürtöt próbálják megszólaltatni.

Jerikó éli mindennapjait, keveset törődik elmúlt ötezer évével, inkább a jelene foglalkoztatja (alsó képeinken). Úgy látszik, hogy az egykor erre is járt Üdvözítőre csak a zarándokok jelenléte emlékezteti a mai Jerikót. Mi pedig tovább keressük Jézus nyomát Galileában.

Fotó: Kissimon István