Istenünk emberszeretete

Krisztus születésével Isten maga jött közénk, szabadító irgalmassága jelent meg előttünk. De a karácsony békéjét és örömét, mely Krisztus születésekor azért mégiscsak a szegénység és elutasítottság állapotában jelenik meg, hamar megzavarja majd a betlehemi gyermekgyilkosság, a menekülés. Jézus földi élete emberi értelemben nem a felhőtlen harmónia és a nyugodt kényelem állapota. Inkább nehéz, küzdelemmel és szenvedéssel teli élet.  A lélek mélységeibe lát Szent Pál szeme, amikor Krisztus megjelenésének tanítását nem abban foglalja össze, hogy „eljött már a Kánaán”, hanem megtérésre szólít fel minket. Krisztus élete isteni személyének tökéletességében – földi szenvedései ellenére is – magában hordozta a boldogságot. Számunkra a boldogság a reményben van. Ez a remény a közénk született Krisztussal kapcsol össze, és akkor válik teljes boldogsággá, amikor a megdicsőült Krisztussal találkozunk, amikor újra eljön hozzánk egy szentül megélt földi élet végén, a halál pillanatában, és az idők végezetével az egyetemes feltámadáskor. A karácsony szelíd fénye bevilágítja az azóta eltelt századok szenvedésekkel teli történelmét, fényt derít életünk sokszor sivár és nehéz hétköznapjaira is. Szakítanunk kell az istentelenségekkel, szentül kell élnünk ezen a világon. Ha mindenki úgy tekintene a világra, mint a Teremtő ajándékára, a másik emberre pedig mint testvérére, akkor a hétköznapjainkban is jobban éreznénk a biztonságot, a meghittséget és a reményt. De ha a világban zajló nagy folyamatok, a környezet pusztulása, a gazdaság válsága nem is oldhatók meg pusztán kevesek jó szándékú igyekezetével – ha egyáltalán pusztán emberi eszközökkel megoldható -, mégis mindenki a maga helyén, saját lehetőségeihez mérten felelős azért, ami az emberrel történik ezen a világon. És mindenkinek, a kicsiknek is, azoknak is, akik földi értelemben nem befolyásosak vagy gazdagok, van lehetőségük arra, hogy jobbá tegyék a világot, maguk körül sugározzák a fényt, amely a hajléktalanként született betlehemi Kisgyermekben közénk jött.

És a kicsinek látszó erő sokszor nem kevés. Az igazság, a jóság, a szépség olyan értékek, amelyekben Isten tökéletessége tükröződik. A hamisítatlan igazság és az önzetlen szeretet életünk apró helyzeteiben is csodálatos hatásokat válthat ki, mert a jó cselekedettel együttműködik az Isten, vagy még inkább: az igaz életet élő ember együttműködik az Isten kegyelmével. Ez pedig mérhetetlen távlatot, bizalmat ad. Bátorságot a fiataloknak, hogy életre szóló hűséget fogadjanak egymásnak a házasságban, nagylelkű szeretettel vállalják a születendő gyermekeket, s igazi emberi értékekre neveljék őket, beszélgessenek, játsszanak velük, énekeljenek is, ha a szívük azt diktálja, különösen ilyenkor, a karácsonyfa alatt. Mert a kultúra, a nyelv, az emberi élet eszményei és a hitünk is embertől emberig hagyományozódnak át, nemzedékről nemzedékre. A világhálóról lehívható információk puszta adatok. Az ember a legtöbbet a másik embertől tanulhat. Közvetlenül. Személyesen. Isten ezért mondta ki magát a legteljesebben azáltal, hogy emberré lett. De ugyanígy nem tanulható meg a gépektől a szeretet sem. Lehet jó szociális háló, lehetnek nagy ellátó intézmények, szükségesek is ezek, kivált mai bonyolult világunkban. De amit a legjobb intézmény sem adhat, az a személyes, emberi odafigyelés és szeretet. Ezt csak a másik személytől kaphatjuk meg. Jézus emberként szeretni jött az emberiséget, úgy szeretni, hogy azt mi is eltanulhassuk tőle. Amikor pedig sok minden, ami kényelmesen vagy biztosan működött, az idők fordultával akadozni kezd, még inkább meg kell nyitni a szívünket, még inkább át kell éreznünk, hogy milyen fontos lehet más embernek az a kevés is, amit mi személyesen adhatunk. Ettől pedig felragyog a mi életünk is, mert szeretve tapasztaljuk meg, hogy életünknek értelme van, fontosak vagyunk.

Jézus próbakő.

Jézusra mindenkinek választ kell adnia..

Az üveges váróteremben állva

erre felel az utazó, a pap, a bandita.

Jézus próbakő.

Nagy, csillogó teher,

amit elvisz az ember,

vagy nem visz el.

Így ír a költő, Gyurkovics Tibor Jézusról, aki eljött az emberhez, hogy az ember istenivé lehessen, ha elfogadja őt. De Szent Pál továbbvezet minket: „Gonoszságunk, irigységünk miatt utálatra méltók voltunk, és gyűlöltük egymást. Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket" (Tit 3,3-4). Izajás próféta az örömhírhozóról beszél, aki békét hirdet, aki a szabadulást ígéri, aki azt mondja Sionnak: „Király a te Istened.” Ahogyan az őrök felujjonganak a várfalon a szabadulás hírére, ahogy kitör az örömrivalgás a városban, úgy ujjong fel Krisztus születését ünnepelve az egyház. „Az Úr megvigasztalja népét", megszabadítja városát, a „föld minden határa látja a szabadulást, melyet Istenünk szerzett” (vö. Iz 52, 9-10). Tehát Isten azért lett emberré, hogy minket megszabadítson a bűntől, az örök haláltól, a fizikai és történelmi megsemmisüléstől, a saját bűneink és önzésünk szőtte hálóból, a gonosz hatalmából. Magában a hitvallásban imádkozzuk: „Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből.” Ezt jelenti Jézus neve is, melyet Mária az angyali üdvözletkor (Lk 1,31) tudott meg: „Az Úr a szabadító.” Szent József pedig álmában kapott magyarázatot: „Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől" (Mt 1,21). Ezt jelenti az angyalok éneke karácsony éjszakáján, mely közli, hogy a most született gyermek békesség az embereknek. Isten békéje, megbékülése a szerencsétlen emberiséggel. Lukács evangéliumában az angyali szózat azt is elárulja: „Ma megszületett nektek a Megváltó, Krisztus, az Úr, Dávid városában” (Lk 2,11). Tehát azért lett az Isten emberré, hogy megváltsa az emberiséget. Karácsonykor Istennek ezt a szabadító irgalmát ünnepeljük. Minél nagyobb bajban van az ember, annál nagyobb szeretettel hajol le hozzá az Isten. Jézus a bűnösök, a betegek, a szegények, a gyermekek, az egyszerű emberek barátja volt. Hozzánk is lehajol, bennünket is felemel, csak fogadjuk el szeretetét. Ha elfogadtuk, akkor pedig igyekezzünk példát adni a jóban (vö. Tit 3,8).

Ezt a lehetőséget kell megragadnunk, ha méltó választ akarunk adni a megtestesülésben megnyilvánuló isteni szeretetre. A szeretet ugyanis csak szeretettel viszonozható. Az Adeste fideles kezdetű gyönyörű karácsonyi himnusz így kiált fel: Sic nos amantem quis non redamaret? – Ki ne szeretné viszont azt, aki így szeret minket? Erre a viszontszeretetre indít ma bennünket a Betlehemi Gyermek. Ő maga mondta meg, mit kér tőlünk születésnapi ajándékul: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek” (Mt 25,40). A szeretet konkrét tettekben fejeződik ki. A Kisjézust nem vehetjük az ölünkbe, még sajtot és bárányokat sem ajándékozhatunk neki, mint a pásztorjátékokban szokás. De körülnézhetünk a környezetünkben. Talán a hozzánk legközelebb állók között, talán a szomszédságunkban is van beteg, magányos, idős ember, aki segítségünkre szorul, vagy szemérmesen várja, hogy meglátogassuk, és megosszuk egymással az ünnep örömét. Talán van kisgyerek, nehézséggel küzdő család, olyan emberek, akik örömmel fogadnák nemcsak az ajándékot, hanem a háztartási segítséget, az ügyintézésben való támogatást vagy a gyerekekkel való foglalkozást is. Mindenkiben fel kell fedeznünk Krisztus arcát, mindenkiben viszont kell szeretnünk őt. Ebben legyünk bátrak és kitartóak, és akkor a karácsony szelíd ereje már most elkezdi szebbé tenni körülöttünk a világot.