Fotó: Merényi Zita
A Kávéházi esték Tóni atyával programsorozat részeként elhangzott beszélgetésen – az estek hagyományát követve – először a családi háttér került szóba. Miklós nem mindennapi gyermekkort tudhat magáénak: hatan testvérek, az egyik bátyja örökbefogadott. „Ő az egyik legjobb barátom, és rengeteget tanultam tőle az integrációról” – mondta Miklós. A testvére cigány, mozgássérült és értelmi sérült.
Máshol is megtapasztalta a társadalmi különbségeket. Szülei munkája miatt tanítás után többnyire nem hazament, hanem – egyik húgával együtt – a budapesti Miklós utcai hajléktalanszállóra. „Amíg a szüleim az épület emeletén működő iskolában dolgoztak, addig mi a hajléktalanokra voltunk bízva. Sok örömöt, emberi találkozást és tudást kaptam tőlük. Miklós így emlékszik ezekre az évekre: „Szegények voltunk, de idillikus volt az életünk.”
Szülei válása azonban nehéz megpróbáltatást jelentett számára, ahogy az egész családnak is. Úgy érezte, összedőlt az életében minden, ami biztos. Ez volt az az időszak, amikor a gyermekként örökölt vallás személyes hitté vált benne. „Jártam templomba, ministráltam, de egy gyereknek nincs igazán szüksége Istenre, hiszen természetes módon magában hordozza őt. Önző dolog, de az ember akkor találja meg Istent, amikor szüksége van rá, amikor veszteség éri, és rájön: kell, hogy a dolgoknak valami mélyebb értelmük legyen. Nekem tizenöt-tizenhat éves koromban lett szükségem Istenre, amikor úgy éreztem, a helyzeten, amelybe kerültem, ember már nem tud segíteni. Mindenki mást gondol Istenről, és ugyanaz az ember is mindennap mást érezhet vele kapcsolatban, de ami a lényeg: ő biztos, stabil, van.”
Ez volt a hivatáskeresésének időszaka is. „Kiskoromban régész, űrhajós, a szüleim után tanár, majd pszichológus és pap is akartam lenni” – mesélte Miklós. Végül mindent megváltoztatott egy színházi előadás: a Pesti Színház Az ünnep című darabja.
„A jó színház szakrális: amikor valami olyat érzünk – együtt, közösségként –, amit nem tudunk szavakkal kifejezni, de tudjuk, hogy ott van. Ez az az állapot, amikor az ember a »gyomrából él«, amikor a felesleges dolgok leválnak az életünkről, és kikristályosodik, hogy mi a fontos – ez általában a másik ember. Ez az energia fogott meg azon az előadáson” – mondta Miklós. Beadta a jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahova elsőre felvették. „Szerencsés vagyok, mert nem számít nekem a karrier, a siker – tette hozzá. – De olyan hivatásom lehet, ami sokaknak szól.”
A beszélgetés során szóba kerültek a darabok, amelyekben Miklós játszik, illetve az írások, amiken dolgozik. Szeretne egy borkóstolóval egybekötött önálló estet összeállítani Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvéből.
„Nagy izgalommal tölt el az Isten-kérdés. Hamvas azt írta: »Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. (…) Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki sem szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók vagy mámor vagy főtt sonka.« Hamvas Béla különleges módon beszél Istenről, gyönyörű, de emberi, szinte profán választ tud adni arra a kérésre: ki Isten? – magyarázta Miklós. – Szeretném megtanulni a szavait, és valahogyan átadni, hátha ezáltal fogékonnyá válnak erre a kérdésre olyanok is, akik egyébként elzárkóznak tőle.”
A Vígszínház sikerelőadásában, A Pál utcai fiúkban Vecsei H. Miklós Nemecseket játssza. „A darab felfrissítette bennem azt a tudást, mit jelent az igazi, az egymásban feloldódó barátság, amikor nincsenek titkok. És azt is, mi a »grundélmény«, milyen, ha a barátaiddal vagy, egy saját helyen, ahol nincs idő, és ahol együtt éltek meg valamit. Az embernek éveket kell eltöltenie ezen a »grundon« ahhoz, hogy kiteljesedjen, sőt az a jó, ha az egész élete során elkíséri ez a »grundélmény«… Ezt szeretnénk átadni a nézőknek is.”
* * *
A Kávéházi esték Tóni atyával programsorozat következő alkalma november 14-én, kedden lesz, amikor Keresztes Ilona rádiós szerkesztővel beszélget Michels Antal a Nem Adom Fel Cafe & Barban (Budapest VIII. kerület, Magdolna utca 1.).
