Isten szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben
Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Szemlátomást a tél távozóban van, ezért visszajöttünk a (Szent Péter) térre. Isten hozott benneteket a téren!
Fölfedezőutunkon, amikor újra fölfedezzük a Miatyánk imádságot, ma a hét kérés közül az elsőt fogjuk mélyebben átgondolni, ez pedig a „szenteltessék meg a te neved”.
A Miatyánk hét kérésből áll, melyeket könnyen két csoportra oszthatunk. Az első három középpontjában az Atyaisten te-je áll; a további négy kérés középpontjában a mi és az emberi szükségletek állnak. Az első részben Jézus minket vezet be az ő vágyaiba, melyek mind az Atyára irányulnak: „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”. A második részben ő az, aki belénk lép, és a mi szükségleteink tolmácsává válik, ilyenek: a mindennapi kenyér, bűneink bocsánata, segítség a kísértésben és szabadulás a gonosztól.
Ez minden keresztény imádság fölépítése – mondhatni, minden emberi imádságé –, amihez mindig hozzátartozik egyrészt Istennek, az ő misztériumának, szépségének és jóságának szemlélése, másrészt annak őszinte és bátor kérése, amire szükségünk van, hogy éljünk és jól éljünk. Így a maga egyszerűségében és lényegre összpontosításában a Miatyánk arra tanítja az imádkozó embereket, hogy ne szaporítsák hiábavalóan a szót, mert – ahogy Jézus mondja – „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6,8).
Amikor Istennel beszélünk, ezt nem azért tesszük, hogy fölfedjük neki, mi van a szívünkben: ő sokkal jobban tudja, mint mi magunk! Ha Isten titok is számunkra, mi nem vagyunk rejtély az ő szemében (Zsolt 139,1–4). Isten olyan, mint azok az anyák, akiknek elég egy pillantás, hogy mindent értsenek gyermekeikből: boldogok vagy szomorúak, őszinték, vagy rejtegetnek valamit…
A keresztény imádság első lépése tehát az, hogy átadjuk magunkat Istennek, rábízzuk magunkat az ő gondviselésére. Olyan, mintha azt mondanám: „Uram, te mindent tudsz, arra sincs szükség, hogy elmeséljem neked fájdalmamat, csak azt kérem, légy itt mellettem: te vagy az én reményem.” Érdekes megfigyelni, hogy Jézus a hegyi beszédben közvetlenül a Miatyánk szövegének átadása után arra buzdít bennünket, hogy ne aggódjunk, ne aggodalmaskodjunk a tárgyi dolgok miatt. Ellentmondásnak tűnik: először azt tanítja nekünk, hogy kérjük a mindennapi kenyeret, azután pedig azt mondja: „Ne aggodalmaskodjatok tehát: »Mit együnk?«, »Mit igyunk?«, »Mit vegyünk magunkra?«!” (Mt 6,31.) Az ellentmondás csak látszólagos: a keresztény ember kérései az Atyába vetett bizalmat fejezik ki; és éppen ez a bizalom teszi lehetővé, hogy aggódás és nyugtalanság nélkül kérjük azt, amire szükségünk van.
Ezért imádkozunk így: „Szenteltessék meg a te neved!” Ebből a kérésből – az elsőből: „Szenteltessék meg a te neved!” – kihalljuk Jézus egész csodálatát az Atya szépsége és nagysága iránt, és azt a vágyát, hogy mindenki elismerje és szeresse őt olyannak, amilyen valójában. Ugyan­akkor azért esdeklünk, hogy az ő neve bennünk, családunkban, közösségünkben, az egész világon szenteltessék meg. Isten az, aki megszentel, aki szeretettel átalakít bennünket, ugyanakkor nekünk is szerepünk van, mi vagyunk azok, akik tanúságtételünkön keresztül kinyilvánítjuk Isten szentségét a világban, jelenvalóvá téve az ő nevét. Isten szent, de ha mi nem vagyunk szentek, ha a mi életünk nem szent, az súlyos inkoherencia! Isten szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben! „Én keresztény vagyok, Isten szent, de én rengeteg csúnya dolgot teszek” – nem, ez semmit nem használ, sőt ártalmas is, mert megbotránkoztat és nem segít (másokat).
Isten szentsége terjedőben lévő erő, és mi azért könyörgünk, hogy gyorsan bontsa le világunk gátjait. Amikor Jézus prédikálni kezd, az első, aki megfizeti ennek következményeit: a gonosz, aki a világot sújtja. A gonosz szellemek átkozódnak: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: Isten Szentje!” (Mk 1,24.) Sosem látott az ember ilyen szentséget: amely nem önmagáért aggódik, hanem kifelé irányul. Olyan szentség – Jézus szentsége –, amely koncentrikus körökben terjed, mint amikor követ dobunk egy tóba. A gonosz napjai meg vannak számlálva – a gonosz nem örök –, a gonosz nem árthat többé nekünk: megérkezett az erős ember, aki birtokba veszi házát (Mk 3,23–27). És ez az erős ember Jézus, aki nekünk is megadja az erőt, hogy birtokba vegyük belső házunkat.
Az ima minden félelmet elűz. Az Atya szeret bennünket, a Fiú ég felé tárja karját a mi karjaink mellett, a Lélek a világ megváltásán dolgozik titokban. És mi? Mi nem bizonytalankodva támolygunk. Van egy nagy bizonyosságunk: Isten szeret engem; Jézus az életét adta értem! A Lélek bennem él! Ez a nagy bizonyosság! És mi van a gonosszal? Fél.
Milyen szép ez!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..