Isten gondoskodik árváiról
Fotó: Merényi Zita

 

A novemberi szürkeségben kátyús úton érünk a ráti Találkozás Háza elé. Széles kapun át jutunk be a tágas udvarra. Jobbra egy emeletes fogadóépület, mellette játszótér, balra egy régi ház, amelynek bontásán munkások dolgoznak. A térköves út mellett modern házak állnak: négy épület a gyerekeket befogadó családok otthona, az ötödik pedig a hamarosan megnyíló rehabilitációs központ. De a teleknek itt még nincs vége. Az egyik oldalon focipálya, a másikon hatalmas füves tér, a leendő lovas terápia helyszíne, leghátul pedig egy épület, amely már a jövőről beszél. Itt lesz a szomszéd telekre tervezett szakiskola asztalos- és autószerelő-műhelye. A ráti Szent Mihály Gyermekotthonban járunk. Ennek az intézménynek a javára ajánlották fel idén a Szent Erzsébet rózsája díj átadóünnepségének bevételét. A gyermekotthon vezetői, Bíró Árpád és Mária ismertettek meg az életükkel.
A Szent Mihály Gyermekotthon 2006 óta épül, de története sokkal régebbre nyúlik vissza. Ráton, ebben a mint­egy ezerötszáz lelkes kárpát­aljai faluban kezdett szolgálni a Kanadából hazatért Molnár Miklós jezsuita atya. „A falu minden nehézségével foglalkozott, köztünk élt. Főztünk, enni hordtunk a szegényeknek, magyarságismereti és idegen nyelvű táborokat tartottunk sok száz gyereknek” – emlékszik vissza a Bíró házaspár.
A közösségben az egyik 2003-as látogatása során Majnek Antal püspök vetette fel a családotthon ötletét. Ukrajnában az állami gondozásba vett gyerekek kizárólag központi otthonokban élnek, életkor szerint elosztva különböző településeken. A munkácsi püspök a református testvéreknél ismert meg egy otthont, ahol állami gondozásból kivett lányokat neveltek. Felvetette, hogy Ráton is meg kellene valósítani ezt. Bíró Árpád és felesége, Mária a ráti Szent Mihály-plébánia, illetve a Munkácsi Szent Márton Egyházmegyei Karitász támogatásával örömmel fogtak bele a számukra teljesen ismeretlen feladatba. Az ellátásnak ez a formája még újdonságnak számított akkoriban, így nekik kellett kitaposniuk az utat, hogy a családotthon megvalósulhasson. A ráti egyházközség visszakapott és még vásárolt is telket a faluban, a házaspár pedig megszerezte a szükséges engedélyeket, így minden akadály elhárult a családotthon megalapítása elől. A neheze azonban csak akkor következett. Meg kellett építeni a leendő családok otthonait, de egyetlen fillér sem állt rendelkezésre a beruházás megkezdésére. Majnek püspök imára buzdította a híveket, és 2006-ra megépülhetett az első ház, aztán sorra a másik három. A hitüket gyakorló nevelőszülők a kis falu közösségéből kerültek ki. Az Egyház kezdeményezésére ma már tíz családotthonban több mint száz gyereket nevelnek Kárpátalján.

A Jóisten nem hagyja magára az árváit

Mária számára ez tízéves történetük alapélménye: „A Jóisten embereket küld. Hozzánk a holland World Ser­vants segélyszervezet csapatát. 2004-ben egy busznyi építőmunkás jelent meg Ráton, s magukkal hozták az építőanyagok beszerzéséhez szükséges pénzt is. Nekünk csak az alapokat kellett leraknunk, aztán a holland csapat addig dolgozott, amíg fel nem épült az első szint.” A következő évben folytatták a munkát egy újabb szinttel, és ez így ment minden nyáron. Ma már öt modern, kétszintes ház áll a családok rendelkezésére. Az Egyház megvásárolta a szomszéd telket, amelyen egy romos ház állt. Itt megkezdődött a bontás, nyáron pedig jön a World Servants, és építeni kezdi a szakiskolát. Nem a hollandok az egyetlenek, akik munkával, adományokkal, pénzzel segítik az úttörőmunkát. Járnak ide a Regnum Christi közösségei, segít a Katolikus Karitász, a magyar konzulátus, a Bethlen Gábor Alapítvány, a Bécsi Egyházmegye és sok magánember. A támogatók látogatása a faluban mindig tevékeny időszak. „Ilyenkor egész nap dolgozunk, aztán összegyűlünk a szentmisén, éjszaka pedig szentségimádást tartunk. Este, a nagy közös focin az egész falu ott van. Járnak ide olyan önkéntesek is, akik például a gyerekek nyelvtanulását segítik, osztrák idős emberek egy csapata a házak csempézésében segít, mások meg a gyerekeknek szerveznek programokat. „Aki egyszer eljön hozzánk, az később is visszatér” – meséli Árpád. Mi magunk is az első perctől fogva érezzük a hely vonzását, azt a mély elkötelezettséget, amely az intézményt irányító házaspárt vezeti, és mindazokat, akik nevelőszülőként szolgálnak itt. Ez utóbbiaknak az otthon ad megbízást a munkára. Kiválasztásuk legfőbb szempontjai a hitélet, a házaspár két tagjának egymáshoz való viszonya, és a saját gyerekek nevelésében megmutatkozó minta. „Eddig még senki sem mondott nemet a felkérésre.” Jelenleg három házaspár dolgozik nevelőszülőként az otthonban, de a most épülő negyedik házba is megvan már a kiválasztott szülőpár. Mind­annyian rátiak.

Élet a családotthonban

Az ukrán törvények szerint azokat a gyerekeket vehetik át az állami ellátásból családi gondozásba, akik árvák, illetve azokat, akiknek a szüleitől véglegesen megvonták a szülői jogokat. Szerencsés módon a rendszer figyelembe veszi azt a szempontot, hogy a testvérek ugyanabba a családba kerüljenek. Míg az állami gondozásban az életkor szerinti elosztás elve érvényesül, s ezért a testvérek gyakran elszakadnak egymástól, addig a nevelőszülőknél családegyesítés történik. Egy-egy szülőpárosnak legalább öt gyereket kell nevelnie.
Az első pár rögtön a házasságkötés után vágott bele a nevelőszülőségbe. Hét gyerek került hozzájuk állami gondozásból, mára pedig már három saját gyerekük is van. A másik két család a saját gyerekeit is hozta a Szent Mihály Gyermekotthonba, ahol jelenleg közel harminc kisebb-nagyobb gyerek él együtt. Ebben a rendszerben a nevelőszülő biztos lehet abban, hogy nem veszik el tőle a gyereket. Az alapítók annak biztos tudatában építkezhettek, hogy a gondoskodásuk nem szűnik meg a gyermek felnőtté válásával sem, hanem egészen addig tart, amíg a fiatal saját lábra nem áll. De ha felnő, és elköltözik, a szülők háza akkor is egy életen át az otthona marad.
A három családotthonban a hétköznapokat a sokgyerekes lét határozza meg. A szülők közül az egyik nevelőszülői státuszt és ezzel járó fizetést kap, a másik pedig dolgozik. A gyerekek után mind­össze a mi családi pótlékunknak megfelelő összeg jár. Az is lehetséges, hogy a két fél megosztja egymás között a státuszt, s emellett, mint ahogyan a faluban a legtöbben, gazdálkodik. Az anyagi lehetőségeik nagyon szűkösek, de ezzel minden falubeli így van. „Jó, ha a gyerekek is megtapasztalják, hogy a kenyér nem a kenyértartóban terem. Úgy nőnek fel, hogy látják, ha az ember valamit el akar érni, azért tennie kell.” Mária örömmel számolt be arról, hogy az elmúlt nyáron a nagyfiúk milyen lelkesen kapcsolódtak be az építkezésbe.
A három család mindenben összetart. „Olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád.” A gyerekek mintha egymás testvérei lennének, a szülők pedig nagyon jól együttműködnek a napi feladatok megosztásában. Sok a közös program is. Szentmise után minden vasárnap együtt kávéznak, átbeszélik a hetet. Nagy eseménynek számít egy-egy születésnap. Az ünnepek sorából kiemelkedik a karácsony. Ilyenkor a családok a szentmise után kántálni mennek a faluban élő rokonokhoz, barátokhoz, sokszor hajnalig járják a házakat, és mindenütt megállnak egy-egy jó falatra.
A családokban a gyerekek nemcsak szülőket kaptak. A még élő nagyszülőkkel is szoros a kapcsolatuk, és sokuk keresztszülei is falubeliek.
Az iskolában és a templomban is otthonra találtak a gyerekek. Részben nekik is köszönhető, hogy bár sok a Magyarországra és a Csehországba költözött család, ennek ellenére megmaradt a falu iskolája, és vasárnaponként tele a templom. A gyermekotthon mindhárom családja szorosan kapcsolódik a plébániához. A gyerekek megszerették a misére járást, ministrálnak, hittant tanulnak, előfordul, hogy éppen a nevelőszülőktől, mert ők is hitoktatók. „Az erőt kapjuk, fentről és a gyerekektől. Abból, ahogyan ők tudnak szeretni – mondja Mária és Árpád. – Amint belépünk az udvarra, máris elfelejtjük, ami fáj.”

Nehéz kezdet

A nagycsaládokba különböző életkorban kerülnek be a gyerekek, és magukkal hozzák nehéz múltjukat, az elszenvedett traumák súlyos terheit. Minden házban van olyan gyerek, akit már a szülőotthonban magára hagytak. „Úgy jönnek hozzánk, hogy soha nem volt olyan ember az életükben, aki számára fontosak lettek volna” – mondja Juhász anyuka. A gyerekek közül többen nagy tragédiát éltek át. Az egyik házban élő testvérek például szemtanúi voltak annak, ahogyan az apjuk megöli az anyjukat. Van olyan kislány, aki súlyos égési sérüléseket szenvedett el nem sokkal azelőtt, hogy a nevelőszülőkhöz került, egy másik testvérpárt pedig rendszeresen bőrszíjjal vert az apjuk. És ez csupán néhány a sebek közül, amiket ezek a gyerekek hordoznak.
A családok egymást támogatva élnek, megosztják egymással a gondokat, és az Egyháztól is megkapják a szükséges segítséget.
A múlt sebeinek orvoslását szolgálja az épülő rehabilitációs központ is, ahol a tetőtérben kialakított szobákban egész Kárpátaljáról fogadni tudják majd a gyerekeket. Lesz számukra gyógytorna, lovas és vízi terápia, masszázs, kézműves foglalkozások, fogorvosi és logopédiai ellátás és orvos, illetve pszichológus is segíti majd őket.

Nem engedik el a gyerekek kezét

„Kezdetben azt gondoltuk, ha meleg otthont, ruhát és szeretetben eltöltött gyerekkort biztosítunk a számukra, az elég. Ez azonban nem minden. Nem mehetnek el innen a gyerekeink üres kézzel, a jövőjükről is gondoskodnunk kell.” Árpádék a fogadóépületet többszintesre tervezték, és az emeleten szobákat alakítottak ki a már felnőtt, de önálló életet kezdeni még nem tudó fiatalok számára. S ugyancsak a jövőt szolgálja a hamarosan felépülő szakiskola. „A gyerekeink számára sokszor nem könnyű a tanulás. Szakmát kell a kezükbe adnunk ahhoz, hogy biztos alapokkal induljanak a jövőbe.” A szomszéd telken már tart a régi lakóház bontása, idekerül az oktatási épület és egy negyven férőhelyes kollégium. Szabás-varrást tanulhatnak itt a fiatalok, s emellett asztalosokat és autószerelőket képeznek majd.
De nemcsak az intézményi infrastruktúra fejlődik Ráton. Elszakíthatatlan kötelék szövődik a gyerekek és a szülők között. Az idekerülő gyerekek egyike sem beszéli a magyart, még akkor sem, ha magyar családba született, mert az állami otthonban elfelejtette az anyanyelvét. A családotthonba bekerülve a nevelőszülőktől tanulják meg a gyerekek a magyart, és az iskolát is magyar osztályban végzik, így visszakapják az anyanyelvüket. A nevelőszülőket már anyuka, apuka megszólítással illetik.
Az éppen otthon levő gyerekekkel beszélgetve meggyőződhettünk arról, hogy bizalommal tekintenek a jövőbe. Autószerelőnek, asztalosnak, pincérnek, szakácsnak, óvónőnek készülnek, s néhányan már most zenetanárnak, tánctanárnak, szociális munkásnak tanulnak.
A jövőről beszélve a Bíró házaspár szavaiba aggodalom is vegyül. „Mi lesz itt a magyarokkal?” Sok év tapasztalta arra tanította őket, hogy a gondjaikat helyben kell megoldaniuk, nincs hová fordulni. A saját közösségükre építenek a jövőben is.

(A ráti gyermekotthon támogatására a következő számlaszámon keresztül van lehetőség: MKPK Titkársága, CIB Bank Zrt., 11100104-90012347-1000­0001)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..