A szülő ilyenkor – bizonyára sokadszorra – azt próbálja gyermekének eszébe vésni, hogy az imádat olyasmi, ami nem szólhat bárkinek, bárminek. Imádatunk tiszteletet jelent, a magunk alávetését, a feljebbvaló elismerését. Ez pedig egyedül a mindenható Istennek jár, aki az ég és a föld ura.
A gyermek viszont a kakaós palacsinta iránt érzett rajongása szétkürtölésével arról az örömről mesél, amelyet az ismerős és vágyott finomság okoz neki. Az édesanyának szóló „imádlak” pedig a meghittség átélését fejezi ki, azt, hogy a kicsi édesanyja ölében megértést és biztonságot tapasztal meg, gyengédséget él át, amelyért hálás.
Bár a palacsinta, de még az édesanya gondoskodása is csak távolról közelíti a Mindenható irántunk való szeretetét és az általa ígért boldogságot, mégis átélhetünk valamit ezekben a földi örömökben, ami halvány, ámde ígéretekkel kecsegtető mása annak az isteninek – egyfajta ízelítő belőle.
Ezért automatikus – bár teológiailag helytálló – sablonmondatok helyett fontoljuk meg inkább, miről is mesél gyermekünk ujjongása, sóhaja! Próbáljuk megérteni az örömét, és igyekezzünk ehhez kapcsolódni, amikor Istenről beszélünk neki. A palacsintával kapcsolatban talán így: „Örülök, hogy ennyire tudsz lelkesedni, azt hiszem, ez nagyon is az Úristen akarata szerint való. Bár nem egészen jó szót használtál, mert biztos vagyok benne, hogy a palacsintát nem tisztelni, hanem inkább megenni akarod…” Az édesanya iránti szeretet kifejezésére pedig valami efféle választ adhatunk: „Egészen meghatódtam, hogy ilyen közel érzed magad hozzám. Látod, a Jóistennek pont ez volt a szándéka, mikor egymásnak adott minket. Így akarja megsejtetni velünk, milyen óriási lehet a szeretete! Ő ebben a legjobb: ezért imádatunkat egyedül az övé lehet, mert ő a mi Istenünk.”
Így összekapcsolva gyermekünk életének apró mozzanatait, élményeit Istenről tanító szavainkkal, azt remélhetjük, hogy Isten iránti imádata nem reflexes kötelesség lesz majd, hanem saját örömteli tapasztalatán alapuló, tudatos döntés.
