Homíliavázlat: „Intés az őrzőkhöz”

Jézus búcsúzóul kijelöli Péter és az apostolok és velük egységben a mindenkori tanítványok (Mk 13,37) legfontosabb, mondhatni egyetlen feladatát, hogy legyenek ajtóőrök (Mk 13,34). A görög thűrórosz, ajtóőr összetett szó második tagja a (h)oraó igéből képzett igenév. Ez az ige olyan látást jelent, amely már megértés is, a látványon való túllátás, a titoknak a látása, a hitből fakadó látás. Az ajtóőrnek ezzel a látással, ezzel az intelligenciával kell rendelkeznie.

Ébren legyetek hát, hangzik háromszor is a felszólítás, és hozzá az aggódó féltés: „Nehogy, amikor (a ház Ura) hirtelen megjön, alva találjon benneteket!” (Mk 13,36). Nagyon nagy az elkábulás, elnehezülés, a halálos álmosság veszélye. Ami az apostolokkal megtörtént, az velünk is megtörténhet, és meg is történik. Három napra, hogy elhangzott a háromszori jajszerű figyelmeztetés az éberségre, már bekövetkezik az, amitől Jézus aggódott. A Getszemáni-kertben az apostolok nehéz álomba zuhantak. Jézus háromszor találja alva őket (Mk 14,37.40.43). A „ház Ura”(Mk 13,35) megjött „hirtelen” és meglepetésszerűen: „az elárultatás éjszakáján” (1Kor 11,23), „rettegve és gyötrődve” (Mk 14,33). És azóta is, valahogy így érkezik. Hogy fogadjuk? Mennyire Jézussal azonosuló az intelem, hogy most, amikor sokszor „oly szomorú embernek lenni (…) őrzők: vigyázzatok a strázsán” (Intés az őrzőkhöz). Tudnunk kell, hogy nehéz őrnek, éber őrnek maradni akkor, amikor „az emberek úgy elrosszultak (…), most Krisztus-hitünket csúfolók” (Volt egy Jézus).

Hogyan lehet megmenekülnöm attól, hogy az „ördögök mai színjátéka / nehogy kiforgasson magamból?” (A régi Isten). Döntenem kell arról, hogy kihez tartozzam, kihez legyen közöm: „Elharapnám a nyelvem, / ha még egyszer kimondanám, / hogy hecces csőcselékkel / van tán valamelyes közöm is” (Utálni, s nem törődni). A pénz uralta világban, ahol „szemek helyett most a dolgok, kik néznek” (A szemeim sorsa), az őrzőnek őriznie kell legdrágább kincsét, a látó szemét-szívét. Őrizni, de hogyan? Nem menekülve e világból, de rejtőzve minden vakító reflektor elől, rejtőzve úgy, hogy „lelkem adom a Titkolónak” (Az utolsó hajók). A szeretetben megfürödve, megújulva Szent Pál szavai érvényesülnek Ady életének utolsó hónapjaiban: „Meghaltatok (e világnak), és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben” (Kol 3,3). „Be jó lenni és rejtve lenni jónak” (Babits Mihály könyve). Őrizni szemünk éber tekintetét, hogy a szenvedőben fölismerjük a ház váratlanul érkező Urát. Mi élesíti, javítja ehhez a látásunkat? Maga a szenvedés. Pontosabban az a szenvedés, melyet imádságok közepette fogadunk, elfogadunk. Így: „Én Istenem, légy igazságos, / s úgy áldj meg, ahogy szenvedek.” (Beteg ember fohásza) Ady egyik versének megértéséhez a cím alá odaírta, hogy „elolvasandó Máté apostol evangéliuma (A nagy hitető). A mai evangélium jobb megértéséhez én pedig ideírom, hogy elolvasandó Ady verse, az Új s új lovat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.