Szentírás-magyarázat: Nem megvásárolható, de egészen el sem rontható Advent első vasárnapja – Mk 13,33–37.

Krisztus nemcsak a világ végén és nem is csak a halálunk órájában érkezik, hanem ott kopogtat minden pillanat ajtaján. Bebocsátást kér az életünkbe most is. Az éberség ezért alapvető keresztény magatartás, amely minden pillanatunkat kell, hogy jellemezze. Az éberség látó szemet jelent, amely felismeri őt az emberekben, a felszín mögött. Az éberség halló fület jelent, amely meghallja a hangját a madarak énekében és a sóhajtások, félszavak mögött is. Isten érkezik, és ez mindig meglepi az embert. Ő a meglepetések Istene. Hogy meglephette az öreg Zakariást, hogy az Úr angyala gyermeket ígér neki! Azt gondolhatta, hogy az Isten ővele már elkésett. Zakariás meglepetve tapasztalja meg, hogy Isten nem számította el magát, hogy ő valóban mindenható: Zakariás öreg életével is tud és akar kezdeni még valamit. Hogy meglephette a pásztorokat a betlehemi örömhír! A pásztorokat akkoriban nem sokra tartották, tolvajnak, megbízhatatlannak tekintették őket. A karácsonyi örömhírt mégis nekik viszik el először az angyalok. Hogy meglepte az agg Simeont, hogy Isten mégiscsak hű az ígéretéhez! Amikor ő már minden reményt feladott, a rég kapott ígéret mégis beteljesedett. Isten számára nincs nyugállomány. Amíg valaki él, addig van küldetése, addig Istennek terve van vele. Mennyire meglepődött József, hogy az Úr ígéretei milyen kiszámíthatatlan, váratlan módon teljesednek! Isten meglepi az embert, túlsegít, túllök minket a korlátainkon.

Adventben mi is újra várjuk az ő meglepetésszerű érkezését a magunk életébe. Várjuk az ünnepet. Talán gyerekesnek tűnhet ez az ünnepvárás. Sokan azt gondolják, hogy a felnőtt ember, amit szeretne, azért megdolgozik, azt létrehozza. Ám ha jobban belegondolunk, megértjük, hogy az ünnep nem létrehozható, nem megalkotható. Azt talán elérhetjük, hogy megtapsoljanak, hogy tartsanak tőlünk, hogy sikereink legyenek. De azt, hogy valóban szeressenek, hogy maga az életünk sikerüljön, hogy valóban boldogok legyünk – ezt csak ajándékba kaphatjuk. Ezt nem lehet izzadságosan létrehozni. Az ünnep nem megvásárolható. Az igazi öröm nem pótolható csillogó karácsonyfákkal, az igazi szeretet nem helyettesíthető szép ajándékokkal. Ám az ünnep egészen el sem rontható. Pontosan azért nem, mert nem mi, emberek csináljuk. Az ünnep odafentről érkező ajándék. Meglepetés. Nem ronthatja el sem a gazdasági válság, sem társadalmunk sokszor elkeserítő állapota.

A második világháború után történt, egy szovjet munkatáborban. December 24-e az év talán legnehezebb napja volt. A foglyok már délelőtt keserűen, némán tébláboltak a nagy barakk körül. Este aztán a nagy asztal köré ültek, egy ideig még folyt a szó, de aztán egyszer csak elakadt. A csend egyre fojtogatóbbá vált. Akkor az egyik rab kiment a barakkból, tört egy fenyőágat az egyik fáról, kis keresztté illesztette össze, majd beletűzte egy fél krumpliba. Az asztal közepére állította, aztán így szólt: „Ne szomorkodjatok! Értünk is megszületett Jézus Krisztus, a Megváltó, hogy akár kiszabadulunk innen valaha, akár nem, szabadok legyünk. Imádkozzunk!” Mindenki mondta a miatyánkot. A rab, aki túlélte a munkatábort és hazajött, azt mondta, hogy sok karácsonyt megért azóta életében, de egy sem volt olyan, mint az ott, akkor a fogságban. Karácsonyfa nélkül, ajándékok nélkül – de Jézussal együtt.

Az ünnep nem megvásárolható, de egészen el sem rontható. Nem mi, emberek alkotjuk. Odafentről érkező ajándék, meglepetés. Isten érkezése erre a sokszor olyan reménytelen, kusza földünkre. Van-e éber szemünk, fülünk, hogy észrevegyük az érkezését, meghalljuk a kopogtatását?