Homíliavázlat: Az üdvösség öröme

Mindazok, akik vakságuk vagy testi-lelki tisztátalanságuk már elhordozhatatlan, nyomasztó terhével Jézushoz fordulnak. És azért éppen őhozzá, mert benne ismerhetjük föl azt a szeretetet, amellyel csak Isten képes szeretni. Ez a szeretet nemcsak hogy nem utálkozik a tisztátalantól, hanem kitárt karokkal várakozik rá (Lk 15,20; Róm 10,21). Ez a szeretet „a szíveket vizsgálja” (Róm 8,27), már a hozzá fordulásban látja a hitnek és a gyermeki bizalomnak a mélyben, a hamu alatt parázsló tisztaságát. Jézus közelségével, szájának megbocsátó leheletével (Jn 20,22) felizzítja ezt a parazsat, és ebben az izzásban megsemmisül minden, ami istentelen (Iz 11,4; 2Tessz 2,8). Az egész embert az imádás, a leboruló hálaadás, a tékozló szeretet és a dicsőítés izzó tisztasága járja át. Ilyen megtisztulásnak lehetünk tanúi a mai evangéliumban, megismerve a „bűnös asszonyt”, akinek minden porcikáját „az üdvösség öröme” járja át. Lukács nem nevezi néven az asszonyt, és közelebbről a bűnét sem. Miért nem? Azért, hogy a történet minden bűnös története lehessen, az első rászedett, vétkező, Istennek ellenszegülő asszonytól, Évától (1Tim 2,14) az evangéliumot éppen most olvasó bűnösig. Mert mindannyian adósak vagyunk. És minél tisztábban látjuk ezt, annál jobban járunk. E történet arra ösztönöz, készítsük el adósságunk listáját. Van, amit kaptunk, de nem tartozunk vele: ezek Isten ingyenes szeretetének adományai. Kinézek az ablakomon, és betelhetetlen gyönyörűséggel látom, mint hoz új, zöldellő hajtásokat a kuszaságában is harmonikusan növekvő fenyőfa. Itt van nyitva előttem az evangélium, vár rám az Eucharisztia asztala. Nem tartozom vele, ha csak nem köszönettel, újra és újra köszönettel, s azzal a kötelezettséggel, hogy ingyen kaptam, így pazarló, szolgáló szeretettel ingyen tovább is kell adnom. Mi az, amivel tartozunk? A vétkeink. Amivel megrontottuk Isten szeretetét, amivel eltorzítottuk a teremtő gyönyörűséget, a szerelmet, a barátságot, a családi otthont… És ez a rontás összegződik, lesz nyilvánvaló a megfeszített Krisztus alakjában. A „legkisebb” vétkünkkel is e nagy bűn részesei vagyunk. Nem csekélység, egy gyilkosság részesei: a Báránygyilkosságé. Ez az adósság, ez terhel. Van-e nagyobb fölszabadulás, mint hallani a meggyilkolt és föltámadott Báránytól: „Bűneid bocsánatot nyertek” (Lk 7,48). „Menj békével!” (Lk 7,50). Ez fölszabadulás, fájdalom és vigasság egyszerre. Az asszony rádöbbent a megbocsátás mindent felülmúló nagy kincsére. A köszönetben nincs helye semmiféle visszafogottságnak. A bűnös asszonyt „az üdvösség öröme” ragyogja át. Dávid ezt az örömöt kéri bánatimájában: „Add meg újra az üdvösség örömét!” (Zsolt 51,14). Kérjük mi is.