Hívom a családokat: 2009 augusztusában

Egy XX. századi gondolkodó felvetette: hatezer éves az emberevés első írásbeli említése; az emberiségnek azóta sikerült ugyan felszámolnia az emberevést, de vajon mennyi időre lesz még szüksége, hogy világméretekben megszüntesse az emberölést is? A halálbüntetést már egyre több ország alkotmánya tiltja, a parlamentek azonban törvényekkel védik az emberölés különböző egyéb formáit, szentesítik az eutanáziát, engedélyezik a még meg nem született ember megölését. Ez utóbbi igazolására tudományosnak látszó érveket sorakoztatnak fel, tudniillik hogy a megfogant magzat még nem ember. A parlamenti képviselők azonban sok esetben nem tudományos ismeretek, hanem politikai indítékok alapján döntenek, gyakran az igazi tudomány megállapításait, a józan ész következtetéseit, sőt az általuk képviselt emberek érdekét is figyelmen kívül hagyva.

Korunk tudománya feltárta, hogy a fogantatáskor már biológiailag adott minden, ami az embert meghatározza. „Egy új élet kezdődik, amely se nem az apa, se nem az anya élete, hanem egy új emberi lényé, mely egyedülállóan fejlődik. Soha nem válna emberré, ha már az első pillanattól kezdve nem az lenne. (…) Időre van szükség, hogy jellemző képességei kibontakozzanak és cselekvőképessé váljék” (Donum Vitae, 1). A fejlődés nem esetlegesen, hanem szigorú törvényszerűségek alapján, koordináltan megy végbe, és eredménye egy minden másiktól eltérő egyed lesz. Ez a fejlődés folyamatos, szakaszai egymásra épülnek, egyik sem ugorható át. Valamennyi fejlődési szakasz egyedi és jellemző az emberre. Régen azt mondták a születendő gyermekre: minden meg van már írva róla a „sors könyvében”; ma már tudjuk, hogy a „sors könyve” azonos a megfogant magzat sejtjeivel, ezek már hordoznak minden információt a leendő emberről, sőt önállóan vezénylik fejlődését. Nem egy sejtképződményből fejlődik ember, hanem a megfogant ember növekedik, fejlődik, majd megszületik. Gondoljuk meg: ha egy valami létezése első pillanatától kezdve csak egyféleképpen fejlődhet, és e fejlődés végeredménye csak egy megszületett ember lehet, akkor az a valami létezése első pillanatától kezdve valaki, azaz ember. Márpedig az emberi élet szent és sérthetetlen.

Mit tudtok szüleitektől életetek kezdetéről? Hogyan fogadtátok érkező gyermekeiteket? Idézzétek fel, hogyan kerestetek nevet gyermekeiteknek születésük előtt!

A még meg nem született gyermeket már a római jog (ius civile) szerint is megilletik az önállóan létező személyek jogaival azonos jogok, például örökölhetnek. Az ENSZ 1959-ben kihirdetett, a gyermekek jogairól szóló nyilatkozatában kimondja: „a gyermek különös védelemre jogosult születése előtt és után”. Az Emberi Jogok Amerikai Egyezménye (1969) hozzáteszi, hogy az élethez való jog minden embert megillet a fogantatástól. A XX. században azonban gyakorlattá vált, hogy csak a tételes jogot tekintik követendőnek, az erkölcsi elvek nem képezik a törvénykezés alapját. Ha nem rendelkezik a törvény arról, hogy a magzat a fogantatástól kezdve teljes értékű ember, akkor már vitatják: megilleti-e a még meg nem született gyermeket a legalapvetőbb emberi jog, az élethez való jog? Korunk embere magának tulajdonítja az élet és a halál, különösen a nála gyengébbek, a védtelenek élete feletti döntés jogát. A magzatember pedig valamennyi ember közül a leggyöngébb, legvédtelenebb, főként, ha szülei sem állnak ki mellette.

Az emberi élet keletkezésének titkát szemlélve csodálat tölt el minket. Ezt a titkot sem a természettudomány, sem a filozófia nem tudja teljességgel megmagyarázni. Bármennyire igyekeznek is a szülők gyermekük számára a legkedvezőbb anyagi, pszichikai, érzelmi feltételeket megteremteni, létének értelmet adni nem tudnak, személyiségét meghatározni nem képesek. Csak munkatársai a Teremtőnek, csak az ő akaratával megegyezően tevékenykedve szolgálhatják gyermekük javát, hiszen ő az élet egyedüli ura.

Beszéljetek meg eseteket a rokoni, baráti, ismerősi körből, amikor a gyermek személyisége a szülők elgondolásától eltérő módon alakult. Mi segíti a szülőket, hogy gyermeküket olyannak fogadják el, amilyen?

A magzatnak azonban nem csupán emberi teste van, hanem lelke is, már hordozza szellemi tulajdonságainak csíráját is, mindazt, ami magasan a többi élőlény fölé emeli. Az ember ugyanis nem „gondolkodó anyag” (Lenin) vagy „meghatározatlan állat” (Nietzsche), hanem személy: test, szellem és lélek egysége. A fogantatáskor a Teremtő saját képmásával ajándékozta meg, ekkor egy új, teljes emberi méltósággal rendelkező emberi személy élete kezdődött el. Az istenképmásság emeli ki a gyermeket a létezők sokaságából, noha ő maga semmit sem tett ezért. A gyermek maga ajándék és megajándékozott is. Az ajándékok nem cél nélküliek, mindenkinek hivatása, rendeltetése van. Istennek mindenkivel terve van, s gondoskodik is mindenkiről. A házassággal és a családdal megalkotta a magzat és a gyermek fejlődésének legmegfelelőbb intézményét. Édesanyát és édesapát állított mellé, akiktől megtanulhat szeretni és bizalommal másokra bízni magát, és akik olyan harmonikus családi légkört teremthetnek, amelyben a gyermek megérti, milyen boldogságra hívták meg. A szülőkön keresztül tágul ki a gyermek horizontja a természetes gyermekségen túl az istengyermekség felé, érti meg az Atya iránta érzett, kikezdhetetlen szeretetét.

A gyermeknek felnőtt emberré kell válnia, hogy betölthesse hivatását, s elérhesse azt a célt, amelyet teremtésekor Isten eléje tűzött. Jézus azonban figyelmeztet minket: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4). A gyermek egyszerű és őszinte, alázatos és engedékeny, mindent befogad és elhisz, nem aggódik önmagáért, mert feltétlen bizalommal van szülei iránt. Őrizzük meg ezt a gyermeki lelkületet, bízzunk a Teremtő szavában: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy. Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok, és ha a folyókon, azok nem borítanak el; ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítód; odaadtam érted váltságul Egyiptomot, Etiópiát és Sábát helyetted. Mert drága vagy szememben, becses vagy, és én szeretlek téged” (Iz 43,1-4).

Hogyan tapasztaltátok meg Isten szeretetét életetek egy-egy nehéz percében? Szüleitek, nagyszüleitek családi otthonának milyen vonásait szeretnétek átörökíteni gyermekeiteknek?

Levelem kiegészítéseként figyelmetekbe ajánlom az MKPK Boldogabb családokért című körlevelének 74-76. pontjait.

a szerző az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..