Hallgassuk Istent, hogy vele együtt meghalljuk az emberek kiáltását!
Fotó: Vatican News

 

„A Szentlélek, akit nevemben küld majd az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26). Ilyen egyszerűen kínálja fel Jézus tanítványainak a biztosítékot, aki elkíséri majd az egész rájuk bízott misszionáriusi munkát: a Szentlélek lesz az első, aki őrzi, elevenen és frissen tartja a Mester emlékezetét a tanítványok szívében. Ő teszi lehetővé, hogy az evangélium gazdagsága és szépsége állandó öröm és újdonság forrása legyen.
Ennek az egész Egyház számára kegyelmi időszaknak a kezdetén, Isten szavával összhangban, buzgón kérjük a Vigasztalót, hogy segítsen felidéznünk és felélesztenünk az Úr szavait, melyektől lángolt a szívünk (vö. Lk 24,32). A lángolás és az evangéliumi szenvedély az, ami lángolást és evangéliumi szenvedélyt ébreszt Jézus iránt. Olyan emlékezetre van szükségünk, amely felébreszti és megújítja bennünk az álmodás és remélés képességét. Mert tudjuk, hogy fiataljaink annyira lesznek képesek a próféciára és a vízióra, amennyire mi, felnőttek vagy idősek, képesek vagyunk álmodni, és így megfertőzni őket azokkal az álmokkal, megosztani velük azokat a reményeket, amelyek szívünkben élnek (vö. Joel 3,1).
Adja meg nekünk a Lélek annak kegyelmét, hogy az álmoknak és a reménynek az ajándékával felkent szinódusi atyák legyünk, hogy mi is fel tudjuk kenni fiataljainkat a prófétálás és a távolra látás képességével! Adja meg nekünk annak kegyelmét, hogy tevékeny, élő, hatékony emlékezet legyünk, mely nemzedékről nemzedékre nem engedi, hogy elfojtsák vagy elűzzék a csapást és vészt jósló próféták, sem önnön korlátai, hibái és bűnei, hanem képes teret találni a szívek lángra gyújtására és a Lélek útjainak felismerésére! A Lélek hangjára figyelő, tanulékony hallgatás magatartásával gyűltünk most össze a világ minden tájáról. Ma, első alkalommal itt van velünk két püspök testvérünk is a kontinentális Kínából. Fogadjuk őket meleg szeretettel: jelenlétüknek köszönhetően a püspököknek Péter utódával való egysége most még láthatóbb. (Tapsolnak.)
Reménnyel felkenve olyan új egyházi találkozót kezdünk meg, amely képes kiszélesíteni látószögünket, kitágítani szívünket és átalakítani azokat a struktúrákat, amelyek ma lebénítanak bennünket, elválasztanak és eltávolítanak a fiataloktól, következésképpen hagyjuk, hogy ki legyenek téve a viszontagságoknak, és árvaként nélkülözzenek egy olyan hívő közösséget, amely megtartaná őket, az értelem és az élet horizontját tárná ki előttük (vö. Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás, 49).
A remény kérdőre von bennünket, kimozdít bennünket, megtöri a „mindig is így csináltuk” konformizmusát, és azt kéri, hogy álljunk fel, és nézzünk egyenesen a fiatalok szemébe, nézzük meg, milyen helyzetben élnek. Ugyanez a remény kéri, dolgozzunk azon, hogy megváltoztassuk a létbizonytalanság, a kirekesztettség és az erőszak helyzeteit, amelyeknek fiataljaink ki vannak téve.
A fiatalok – sok, múltban hozott döntés eredményeként – arra hívnak minket, hogy velük együtt nagyobb elkötelezettséggel vállaljuk fel a jelent, és harcoljunk minden ellen, ami bármilyen módon meggátolja, hogy méltósággal kibontakoztassák életüket. Kreatív fellépést, okos, lelkes és reményteli dinamizmust kérnek és várnak tőlünk. Kérik, hogy ne hagyjuk őket a sok halálkereskedő markában, akik elpusztítják életüket és elhomályosítják látásukat.
Ennek a közös álmodásnak a képessége, melyet az Úr ma nekünk mint Egyháznak ad, megköveteli – annak fényében, amit Szent Pál mondott nekünk a szentleckében –, hogy egy pontosan körülhatárolt magatartásformát alakítsunk ki: „Senki se keresse csak a maga hasznát, hanem a másokét is” (Fil 2,4). Sőt, még magasabbra teszi a mércét, és azt kéri, hogy alázattal tartsuk különbnek a többieket magunknál (vö. Fil 2,3). Ezzel a lelkülettel törekszünk meghallgatni egymást, hogy közösen felismerjük azt, amit az Úr az ő Egyházától kér. Ez pedig megköveteli tőlünk, hogy vigyázzunk és figyeljünk arra, nehogy önmagunk óvásának és az önmagunk körül forgásnak a logikája érvényesüljön; ez oda vezet, hogy fontosságot tulajdonítunk annak, ami másodlagos, és másodlagosnak tartjuk azt, ami fontos. Az evangélium és a ránk bízott nép iránti szeretet megkívánja, hogy szélesítsük ki látószögünket, és ne veszítsük szem elől a küldetést, amelyre hív bennünket: hogy egy nagyobb jóra törekedjünk, mely mindannyiunk javát szolgálja. E nélkül a magatartás nélkül minden igyekezetünk hiábavaló lesz.
Az őszinte, imádságos s – amennyire lehet – előítélet és feltétel nélküli meghallgatás ajándéka lehetővé teszi számunkra, hogy magunkénak érezzük azokat a helyzeteket, amelyekben Isten népe él. Hallgatni Istent, hogy vele együtt meghalljuk az emberek kiáltását; hallgatni az embereket, hogy velük együtt eltöltsön bennünket az akarat, amire Isten hív bennünket (vö. Beszéd a család témájával foglalkozó szinódust megelőző imavirrasztáson, 2014. október 4.).
Ez a magatartásmód megvéd bennünket attól a veszélytől, hogy a moralizáló vagy elitista hozzáállás csapdájába essünk, de attól is, hogy elvont ideológiák vonzáskörébe kerüljünk, amelyek köszönő viszonyban sincsenek az emberek tényleges életével (vö. Jorge M. Bergoglio: Meditaciones para religiosos (Elmélkedések szerzeteseknek), Diego de Torres, Buenos Aires, 1982, 45–46).
Fivéreim, nővéreim, helyezzük ezt az időszakot Szűz Mária anyai oltalmába! Kérjük, hogy ő, az odahallgatás és az emlékezet asszonya, kísérjen bennünket a Lélek jeleinek felismerésében, hogy sietve (vö. Lk 1,39), álmok és remények között, fiataljaink kísérésére és ösztönzésére induljunk annak érdekében, hogy ne szűnjenek meg prófétálni.
Szinódusi atyák! Sokan fiatalok voltunk vagy az első lépéseket tettük meg a vallásos életben, amikor befejeződött a II. vatikáni zsinat. A zsinati atyák az akkori fiatalokhoz küldték utolsó üzenetüket. Amit fiatalként hallottunk, hasznunkra válik felidézni a szívünkkel, emlékezve a költő szavaira: „hogy megtartsa a férfi, amit gyermekként fogadott” (F. Hölderlin).
A zsinati atyák ezt üzenték nekünk: „Az Egyház négy éven át azon dolgozott, hogy megfiatalítsa önnön arcát, hogy jobban megfeleljen saját alapítója, a nagy élő, az örökké fiatal Krisztus tervének. Eme nagy méretű »életrevízió« végén hozzátok fordul: az Egyház értetek, a fiatalokért létezik, zsinatával főleg értetek gyújtotta meg a fényt, amely megvilágítja a jövőt, a ti jövőtöket. Az Egyház azt szeretné, ha a társadalom, melynek építéséhez hozzáláttok, tiszteletben tartaná az emberek méltóságát, szabadságát, jogát: és ezek az emberek ti vagytok. […] Bízik abban […], hogy meg tudjátok erősíteni hiteteket az életben, és hitetek értelmet tud adni életeteknek: bizonyosságot az igaz és jó Isten létezésében.
Ennek az Istennek és az ő Fiának, Jézusnak nevében arra biztatunk benneteket, hogy tágítsátok ki szíveteket világméretűre, hogy megértsétek testvéreitek kéréseit, és fiatalos erőiteket merészen szolgálatukba állítsátok. Harcoljatok minden önzés ellen! Utasítsátok el, hogy szabad folyást engedjetek az erőszak és a gyűlölet ösztöneinek, melyek háborúkat és szomorú következményükként csak nyomort szülnek! Legyetek nagylelkűek, tiszták, tisztelettudók, őszinték! És lelkesen egy, a mai világnál jobb világot építsetek!” (VI. Pál: Üzenet a fiataloknak a II. vatikáni zsinat végén, 1965. december 8.).
Szinódusi atyák, az Egyház bizalommal és szeretettel figyel benneteket.

*

A szinóduson a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, az Ifjúsági Bizottság elnöke képviseli, valamint jelen van Kocsis Fülöp görögkatolikus hajdúdorogi érsek-metropolita.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..