Az Istenhez forduló haiti nép sajnos hozzászokott a katasztrófához. A nemzetközi újságíró-küldöttség nemrég közzétett beszámolója erről is megrázó képet fest. Hiszen elégtelen élelmezés, éhség, betegség, hajléktalanság, munkanélküliség, kizsákmányolás, tudatlanság, erőszak kíséri a haitiek életét. Az utcákon a kétségbeesett, megtört emberek mellett ugyanakkor méltóságot és életörömet sugárzó szegényeket is látni. És gyakran elhangzik a mondat: „Haiti élete hosszú nagypéntek.” Pierre-Abdré Dumas püspök, Anse-á-Veau és Miragoane főpásztora Szent Pált idézi: „Mindenfelől szorongatnak, de össze nem szorítanak, kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk, földre terítenek, de el nem pusztulunk.” És így folytatja: „Azok közül, akik januárban meghaltak, senki nem szolgált rá a hirtelen és korai halálra. Nekünk, akik itt maradtunk, mindez próbatétel, amelyből hitünkben megszilárdulva kell kiemelkednünk. Meg kell erősödnünk emberségünkben, nagyvonalúan mások rendelkezésére kell állnunk! Nemcsak épületeiben, de keresztény felelősségben is új Haitit kell építenünk!” Haiti keresztényei kezdenek egymásra találni. Nemcsak imádkozni, Istenben bízni, örülni tudnak majd, hanem Isten akarata szerint egymásért élni is. A külföldi segélycsapatok munkája a szolidaritás élményével ajándékozta meg őket. A falvakban még gyakorolt természeti vallás, a vudu elsősorban a temetés sajátos gyakorlata bizonyos félelmektől vezérelve. A katolikus főpásztorok, akárcsak az amerikai eredetű szekták tagjait, az egyszerű embereket sem elítéléssel, hanem félelmeik ellen dolgozva igyekeznek felemelni, megnyugtatni. Vajon spirituális értelemben is új Haiti épül a romokon?
