2006-ban rendezett háborús filmpárosának merész alapötlete, hogy a II. világháború ugyanazon csatáját a két ellenfél szemszögéből egyaránt bemutatja. Ivo Dzsima, ez a csendes-óceáni sziget öldöklő küzdelem helyszínévé lesz az amerikaiak és a japánok között, holott semmi más nincs ott, mint kő, homok és néhány bokor. A dicsőség zászlaja három kiskatona bolyongását meséli el önnön naiv elvárásaik, háborús rettenetük és maró szégyenük között, hiszen a szenzációhajhász média érdemtelenül ünnepli őket hősökként, hogy „az embereknek hitet adva” minél több pénzt gyűjtsön fegyverkezésre. Történetük keserű tanúbizonyság a régi igazság mellett: az elegánsan „megcsinált” sztorik sajnos nem stimmelnek. Még mélyebbre visz a Levelek Ivo Dzsimáról, mely az ostromot japán szemszögből mutatja be: itt az amerikai az arctalan ellenség, ám ugyanúgy reccsen a csont, fröccsen a vér. A nyugaton tanult tábornokot tiszttársai gyanakodva fogadják, ő azonban tudja, hogy a háború megnyerhetetlen, s ezért menteni próbálja embereit — az értelmetlen mészárlástól és a „japán hősi becsület” által diktált rituális öngyilkosságoktól egyaránt. Eastwood kiváló érzékkel árnyalja figuráit, nem ítélkezik felettük, ám eléri, hogy deheroizált főszereplőit mégis szívünkbe zárjuk: a reszkető amerikai kiskatonákat éppúgy, mint a mindvégig rendíthetetlen japán tábornokot.
Clint Eastwood, aki megannyi filmjében életmeghatározó traumaként utal a válogatott borzalmakra, most megmutatja a háború poklát. A soha el nem küldött frontlevelek és a zászlófelállításról készült, megfakult fotó mögött személyes sorsok reménye kuporog. A reményé, hogy valaki a háború poklán túl is várja őket.
