Fotó: Merényi Zita
Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a gyermek- és ifjúkorára?
– Berettyóújfaluban születtem, ott telt a gyermekkorom. Édesapám megyei tisztviselőként dolgozott, édesanyámmal itt kezdték el ifjú életüket. Ez protestáns vidéknek számított akkoriban, de voltak katolikusok is. A katolikus elemi iskolában sok cigány gyerekkel találkoztam. Amikor Észak-Erdély egy rövid időre visszakerült Magyarországhoz, Nagyváradra költöztünk. Édesapám nagyon szeretett kirándulni, a hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, tőle tanultam a kirándulás szeretetét, ami egész későbbi életemre hatással volt. A gimnázium első osztályába jártam, amikor a háború végigdübörgött fölöttünk. Közeledett a front, el kellett hagynunk Nagyváradot. A tisztviselőket teherautón szállították Budapestre. Édesapámat behívták katonának, mi pedig édesanyámmal Budapesten maradtunk, ott vészeltük át az ostromot. Itt lettem piarista diák, édesapám is az volt.
A formálódó kommunista diktatúra 1948-ban államosította az egyházi iskolákat. Ez mennyire befolyásolta az Ön gimnáziumi tanulmányait?
– Két olyan év volt az életünkben, amikor az iskola diáksága többé-kevésbé sértetlenül együtt maradt, de olyan tanárok jöttek, akik át akartak nevelni minket marxistává. Feszült időszak volt ez. Az áldatlan állapotnak az vetett véget, hogy 1950-ben megszületett a megegyezés az állam és az Egyház között: a több száz egyházi iskolából nyolcat visszaadott az állam, köztük a mi gimnáziumunkat is. Az utolsó évet már ismét piarista diákként végeztem, 1951-ben érettségiztem. Ezek fontos esztendők voltak számomra, a felnövekedés évei, majd a gyökértelenség, végül a megkapaszkodás ideje. Kiváló barátokra leltem. Édesapámat B listára tették, nem folytathatta a jogászi pályáját, a nagyon szerény nyugdíjából éltünk. Édesanyám kereskedelmi iskolát végzett, így el tudott helyezkedni bérelszámolóként. Én pedig a gimnáziumban az osztályfőnököm jóvoltából egy tanítványra tettem szert, házitanítóként segítettem őt a tanulásban.
Egész jó pénzt kaptam ezért, és ekkor szerettem meg a tanítást. Tehetséges, de szétszórt gyerek volt, én viszont rá tudtam venni, hogy ne csak a legszükségesebb feladatokat végezze el, hanem tanuljon meg tanulni. Fölkeltettem benne az érdeklődést olyan tantárgyak iránt is, amelyek egyáltalán nem érdekelték. Közben fölfedeztem: a tanítás nemcsak arról szól, hogy a tanár elhadarja a tudományát, hanem hogy személyesen is közel kerül a diákhoz, és ha a tanítványának gondja adódik, akkor azon töri a fejét, miért olyan nehéz neki elsajátítania mindazt, amit ő annyira szeret. S ha a tanár megtalálja erre a módszert, akkor képes lesz megtanítani és megszerettetni a diákkal azt, ami egyébként olyan nehezen megy neki.
Ezek szerint az érettségi idején már pontosan tudta, hogy tanár és piarista szerzetes szeretne lenni?
– Igen, de az érettségi után nem vettek fel rögtön. Mivel tíz iskolája közül nyolc elveszett, a rend csak leszűkített létszámkerettel működhetett tovább, az pedig már betelt. Ha az érettségi után fölvettek volna, akkor valakit el kellett volna bocsátani. Ezért a bölcsészkarra jelentkeztem, és be is kerültem piarista érettségivel. Akkoriban ez még lehetséges volt, később azonban már alig vettek fel valakit, ha egyházi gimnáziumba járt. Civilként végeztem el a tanulmányaimat, magyar szakon. Közben titokban a teológiára is beiratkoztam. A rendbe 1955-ben léptem be, az egyetem elvégzése után.
Következett az 1956-os forradalom és szabadságharc.
– Ez megint csak nagyon emlékezetes fordulópont volt az életemben. A rendházunkat kitelepítették a Mikszáth Kálmán térre. Ott éltük át a rádiónál zajló tüntetéseket, megismerkedtünk a börtönből kiszabadult papokkal, szerzetesekkel. Amikor újra elsötétült a világ, és a forradalom leverése után megszilárdult a marxista rendszer, sokunkban fölvetődött a kérdés: mi keresnivalója van egy ilyen ellenséges világban az egyházi iskolának, hogyan lehetséges megőriznünk az identitásunkat? Képesek vagyunk-e úgy nevelni a ránk bízott diákokat, hogy valahogy mégiscsak boldoguljanak az életben, és ne veszítsék el a keresztény hitüket? Izgalmas történelmi helyzetben indult a tanári pályám.
Kecskemétre 1959-ben került, az ottani piarista gimnáziumba.
– Öt évet töltöttem ott. Érdekes volt a diákság összetétele, többségükben parasztgyerekek voltak, köztük olyanok is, akik papnak készültek, és az Egyház támogatta a taníttatásukat. Nehéz körülmények között működtünk, állami támogatást nem kaptunk. A célunk az volt, hogy fönntartsuk a közösségünket, és a diákok jól érezzék magukat. Rengeteget túráztam a fiatalokkal, ami nagy élményt jelentett mindnyájunk számára. A kecskeméti évek után a pesti piarista gimnáziumba kerültem, magyart és hittant tanítottam. Emellett az akkori rendfőnök, Albert István megbízott azzal, hogy legyek a biblikus tárgyak tanára a rend hittudományi főiskoláján. Közben megjelentek az első írásaim a Vigiliában, az Új Emberben, nyelvészeti folyóiratokban.
Első könyve, a Betű és lélek 1978-ban jelent meg. Több kiadást is megért, és sokakat vitt közel az evangéliumok üzenetéhez.
– A kötetben olvasható rövid elmélkedéseket azokból a reggeli imádságokból állítottam össze, amelyeket a diákság számára szerkesztettem a napi evangéliumokhoz. Felhasználtam bennük a modern biblikus tudományok módszereit, de nem tudóskodtam, igyekeztem az egyszerű emberek számára is követhetően fogalmazni. Az életutam pedig haladt tovább. Sokat kirándultam a pesti diákokkal is, vízi- és kerékpártúrákat szerveztünk, bejártuk az egykori Magyarország elszakadt területeit. Kedves, játékos emlékeim vannak erről az időszakról. Az egyik alkalommal a Felvidéken jártunk, s megálltunk Árva váránál. Mondtam a gyerekeknek, hogy majd én őrzöm a kerékpárokat, ők meg menjenek fel gyalog, nézzék meg a várat. Közben egy magyar kirándulócsoport tagjai már lefelé jöttek, beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy csepeli vasmunkások, autóbusszal érkeztek. A kerékpárjaink jórészt a csepeli vasműben készültek, és ők nagyon büszkék voltak erre. Megígérték, hogy írnak rólunk a vállalat lapjában. Kérdezték, melyik iskolából jöttünk, mondtam, hogy a piaristáktól. Erre azonnal visszakoztak, rólunk nem lehetett a csepeli vasművek újságjában cikket írni. Érdekes időszak volt ez. Éreztük az akkori helyzet visszásságait és nehézségeit, de ez nem volt akadálya annak, hogy megnyíljon előttünk egy gazdag világ. Ezek között a gyűrődések között éltünk. Vártunk, amikor nehéz volt, és újrakezdtük, amikor lehetett.
Ön 1985 és 1995 között piarista tartományfőnök volt. Kezdeményezésére Gödön szakmunkásképző iskolát indítottak a piaristák. Azóta is visszajár Gödre, hetente egyszer szentmisét mutat be ott.
– A gödi szakmunkásképzőt már a rendszerváltozás után hoztuk létre, amikor lehetőség nyílt arra, hogy visszakapjuk az iskoláinkat, amelyekben ismét piarista szellemben taníthatunk, nevelhetünk. Én azonban úgy éreztem, lépnünk kellene azok felé is, akik a fiatalok között a legelhagyatottabbak az országban, ők pedig az ipari tanulók. A piarista hagyományban ez kezdettől fogva benne volt. Kalazanci Szent József a rend megalapításával párhuzamosan ingyenes népiskolákat hozott létre a legszegényebb gyerekek számára. Később aztán mégis úgy alakult, hogy olyan iskolákat is működtettünk, ahová nem feltétlenül csak a szegény diákok jártak. Ezért a rendszerváltozás idején tartományfőnökként úgy gondoltam, hogy létre kellene hoznunk egy iskolát, ahol olyan gyerekek tanulhatnának, akik nem járhatnak gimnáziumba, akár a tehetségük hiánya miatt, akár azért, mert otthon nem kapták meg az ehhez szükséges szellemi alapokat. A rendtagok és a volt diákjaink is örömmel álltak a kezdeményezés mellé. Szerény körülmények között, egy maroknyi gyerekkel, első osztálytól kezdtük az építkezést, a műhelyt is csak apránként tudtuk berendezni, felszerelni. Nyolc évig tanítottam a gödi szakmunkásképzőben, hogy személyesen is segítsek az ottani munka kibontakozásában. Ma már nem tanítok, de örömmel figyelem az iskola működését. A Gödhöz kötődésem is akkoriban erősödött meg. Leégett a templom, a plébános megbetegedett, és akkor, mivel úgyis tanítottam az iskolában, elkezdtem rendszeresen misézni. Később aztán újjáépült a templom, és már plébános is van, de heti egy misét máig is bemutatok, és nagy örömöm telik ebben.
Tanár úr nyolcvanöt évesen is járja az országot, előadásokat tart irodalomról, családról, hitről. Sok emberrel találkozik, beszélget. Milyen tapasztalatokat szerez ezeken az alkalmakon?
– Annak idején el sem tudtuk képzelni, milyen lenne az élet, ha a rendszer nehezékei nem telepednének ránk. A diktatúra már régen megszűnt, ám azóta újszerű nehézségekkel kell szembenéznünk. Ezeket nem egy elnyomó hatalom diktálja, hanem az élet sokszínű gazdagsága, mindaz, ami körülöttünk zajlik. A kor, amelyben élünk, éppen a rendkívüli technikai fejlődés miatt sok váratlan helyzetet teremt. Egy család például ma már nem- csak a rádióból vagy a tévéből tájékozódik, hanem eljutnak hozzá az interneten száguldozó legkülönbözőbb információk is. Ennek következtében megváltozik az emberek belső élete, és az egymáshoz való viszonyuk is. Egyre kevesebb idejük marad arra, hogy beszélgessenek egymással. Nincsenek csöndes, együtt töltött estéik, idegesek, rohannak. Mindez készületlenül érte őket. Az élet magától felgyorsult, a gyerek élete már nem olyan, mint amilyen a szüleié volt, és a szülő sem igazodik el a gyereke életében. Ebben a helyzetben nagy jelentősége van az egymásra figyelésnek, annak, hogy legyen idő beszélgetnünk egymással. Ma már elsősorban nem ismereteket keresnek az emberek, hanem a személyes beszélgetések lehetőségeit. Kiváló alkalom erre minden olyan esemény, amelyen közösen meghallgatnak valamit, utána pedig együtt megbeszélik. Az iskolákban a szülői értekezleteken egymással is beszélgetnek a szülők, megosztják egymás között a nevelési tapasztalataikat. Korábban, a diktatúra évtizedeiben a plébániákon nem alakulhatott ki valódi közösségi élet, ma viszont már nemcsak a prédikációt hallgatják a hívek, és a pap sem csak prédikál, hanem igyekszik közösséget formálni a hívekből.
Ha végigtekint az életén, milyen gondolatai, érzései vannak?
– Sokszor éreztem és érzem azt, hogy nem emberi tervezés, hanem a gondviselés, az Úristen irányította a sorsomat. A dolgok egymásból nyíltak, újra és újra váratlan lehetőségek és feladatok kerültek elém, amelyek sokfajta felismerésre késztettek. Olyan korban éltem, amely sorozatban szállította a meglepetéseket, s ezekből különböző tanulságok következtek, míg végül minden kikerekedett. Az életünk befejezését nem mi szerkesztjük meg, hanem az Úristen, aki ennek a gyorsan átalakuló világnak is az egyedüli gazdája. Mi csak a szereplői vagyunk. Ha az ember visszanéz az életére, azt látja, hogy nemcsak sodródott az eseményekkel, hanem cselekvő szereplője is volt azoknak, ugyanakkor mégsem ő írta a forgatókönyvet, hanem az Úristen.
Közeledik a karácsony, a Megváltó szeretet-Isten, Jézus Krisztus születésének ünnepe. A világosság a sötétségbe jött, de a sötétség nem fogadta be, írta János evangélista.
Miért van ez így minden korban, hogy a többség nem fogadja be a szívébe Jézust?
– Az Úristen esendőnek teremtett bennünket, és sok mindent rábízott a saját belátásunkra. Így aztán annál értékesebbek a szabadon meghozott döntéseink. Ezeknek a kockázatai között zajlik a történelem. Biztos, hogy az Úristen nem vereséget szenved, amikor megpróbáltatások szakadnak a világra, és a stabilnak látszó tervek összekuszálódnak. Ettől is az ő nagyságának és szeretetének minden képzeletet meghaladó szépsége, hatalma bontakozik ki, jut érvényre. Ebben láthatjuk annak értelmezését, amit átélünk. Én hiszem, hogy az Úristen nem csupán játékosa a világnak, hanem a Teremtője, és azokat is ő teremtette, akik szembefordulnak vele. Nem kell aggodalmaskodnunk, hogy itt valami baj van, hogy rossz útra tévedt a lét. Bíznunk kell a Jóistenben. Látnunk kell azonban, hogy Isten a felelősségtudatot is belénk oltotta, és azt várja, hogy ami tőlünk telik, azt tegyük meg a felismert jó szolgálatáért.
