Főrendezőm az Élet

Udvaros Béla 1925. január 10-én született, édesapja az evangélikus vallású Unger Béla, édesanyja a zsidó származású Mautner Ilona. „Mindkettő magyar és evangélikus. Szülei házassága az egész 20. századi magyar társadalom mai napig elkerülhetetlen ütközéseinek példája” – írja a könyv szerzője, felelevenítve a klasszikus irodalmi formát, egyes szám harmadik személyben beszélve önmagáról. A gyermek Udvaros Béla élete hatéves koráig a legteljesebb boldogságban telt. Ekkor azonban az orosz hadifogolytábort megjárt és onnan súlyos betegen hazaérkezett édesapja harminchat évesen váratlanul meghal, és édesanyja egyedül marad a kisfiúval. Sorsuk a teljes kitaszítottság, a két család kapcsolata ugyanis már a házasság elején felbomlott. A hatéves Udvaros Béla már ekkor megtapasztalja azt, amit a későbbiek során oly gyakran: vannak az életben olyan helyzetek, amikor ő dönthet, de olyanok is, amikor tőle függetlenül történnek az események, s ezekre nincs semmiféle befolyása. Egyedül maradt, szegénységbe zuhant édesanyja kénytelen volt házvezetőként elhelyezkedni egy nagy újpesti családi házban. Róza nevű nővére vette magához a gyermeket. Siralmas anyagi helyzetük miatt szomorúnak látszott a kisfiú jövője, de a polgáriban osztályfőnöke és magyartanára, Dobos László észrevette benne a talentumot, és meggyőzte az édesanyját, hogy taníttassa. A könyvekért rajongó ifjú Udvaros Béla pályaválasztása nem volt kérdéses, már gimnazistaként eldöntötte, hogy színházi rendező lesz. Rengeteg viszontagság révén ugyan, de végül az lett. Feleségét és élete szerelmét is a színház világában találta meg. Ez sem volt szokványos történet: a tündöklő tehetségű színésznőt, Dévay Camillát a kommunista hatalom koholt vádak alapján internálótáborba zárta. Kiszabadulása után ismerkedett meg Udvaros Bélával. Bár a kezdő rendező számára ez a kapcsolat politikailag kifejezetten hátrányos volt, a szerelem erősebbnek bizonyult: összeházasodtak, és egészen a színésznő 1998-ban bekövetkezett haláláig együtt éltek, kitartva egymás mellett a legnehezebb időkben is. A gondviselés jelzésének tekinthető, hogy Udvaros Béla első rendezésének napján, 1954. augusztus 4-én született meg lányuk, Udvaros Dorottya, napjaink egyik legnagyobb színésznője, aki Bacsó Béla Te rongyos élet című filmjében egy olyan, a Rákosi-korszakban meghurcolt színésznőt alakít, akinek sorsa szinte egy az egyben megidézi édesanyja történetét.
Udvaros Béla színházi rendezőként 1957 és 1973 között a kecskeméti színházban érte el pályafutása legjelentősebb sikereit, számtalan darabban rendezte feleségét, aki a város és a megye ünnepelt színésznője volt. Udvaros közben létrehozta egyedülálló irodalmi estjeit, a legnagyobb költők, írók, József Attila, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Németh László és mások művészetéről tartott előadásokat, több mint ezerhatszáz alkalommal. A budapesti telefongyár könyvtárában pedig az 1960–1970-es években tíz éven át havonta zenés irodalmi esteket. A rendszerváltozáskor, 1990-ben, hatvanöt éves korában megalapította az Evangélium Színházat, amelyet húsz éven át vezetett. Ez a két évtized tekinthető színházrendezői művészete kiteljesedésének. Ennek történetét Egy kis nemzeti színház című könyvében írta meg, amely ugyancsak a Nap Kiadónál jelent meg, 2015-ben.
A kötetben Udvaros Béla a művészet értelméről is kifejti gondolatait. Emlékeztet arra, hogy a keresztények a középkorban a katedrálisok építésével az Ég felé vágyódásukat fejezték ki magas tornyaikkal. Rendezőként és irodalmi estek előadójaként ő is ezzel a lelkülettel járta körül és mutatta be a közönségnek a világ irodalmát, többek között a görög Antigonét, Oidipuszt, Racine Phaedráját, a Shakespeare-hősöket, Goethe Faustját. Vallja: a valódi művészet „tudatában kell hogy legyen annak, hogy egyrészt a szellemi-isteni világot kell lehoznia a Földre, másrészt a földi-fizikai életet kell úgy alakítania, hogy ez formáival, színeivel, szavakban és hangokban a Földön túli földi megnyilatkozásának tűnhessen. A lényeg: a művészetnek kapcsolatra van szüksége a valódi szellemihez. A művészi alkotás egyúttal emberi küzdelem a szellemi-isteni és a fizikai-földi közötti összhangért, harmóniáért.” Udvaros Béla Romain Rolland Nobel-díjas francia írót idézi, aki Wagner Parsifalját „az ötödik evangéliumnak” nevezi, de hozzáfűzi, hogy az első is lehetne, mert mindegyik között a legnagyobb. „Isteni részvét, végtelen irgalmasság, tisztult szenvedés sugárzik belőle.” Goethe pedig, aki mély meggyőződéssel hirdette, hogy nem létezhet olyan művész, akinek ne lennének vallásos impulzusai, Szelíd xéniák című versében így fogalmaz: „Kit művészet és tudomány éltet /, az vallásos is egyben: / kit ez nem éltet /, leg­alább vallásos hadd lehessen…”
Udvaros Béla hosszú életét és színházi hivatását három lelki, szellemi tartalom erősítette, gazdagította: a zene, a költészet és a hit. Élete és művészi pályafutása a kor – melyben élt – tükörképe is. Az élet számtalanszor állította nehéz megpróbáltatás elé. Ami átsegítette őt a kríziseken, az a gondviselésbe, a művészetbe és feleségébe, művésztársába, Dévay Camillába vetett hite volt. Az alkotás soha nem csupán megélhetést jelentett számára, hanem lelkének legbelső énjéből fakadt, mindenkor a feszítő mondanivaló vágya mozgatta és mozgatja ma is.