A maguk örömére

 

Kétélű fegyver az ambíció: meg is lendítheti, ám el is apaszthatja az ihletet, ahogy arra annyi példát találunk a rock­tör­té­nelemben. Kiemelkedő művek és görcsös produkciók egyaránt születtek már az alkotók mindent lebíró akarásából. A Kerekes Band és a Makám együttes azonban már kivívott magának annyi tiszteletet eddigi pályafutása során, hogy ne kelljen komoly elvárásokkal szembenéznie. Legújabb albumaikat hallgatva nem is érezhető semmiféle nyomás, sőt: friss munkáik könnyed egyértelműséggel hódítják meg az életmű újabb csúcsát.
A Kerekes Band az éppen egy évtizede kiadott Pimasz című lemezzel lepte meg alaposan a világot, melyen az addigi autentikus népzene helyett folk-, rock-, funk- és diszkó-elemekből építkező, kirobbanó lendületű partimuzsika kapott helyet. A nyitó Csángó Boogie felhangzása igazi zenetörténelmi pillanat volt, s a csapat azóta is a maga kitaposta zenei ösvényen tör előre makacsul. Az út azonban óhatatlanul a zenei lehetőségek apránkénti kimerítésével jár, s épp mielőtt elértek volna a művészi végpontig, tíz évvel és négy lemezzel később, Back to Følk címmel megjelentetett korongjukkal volt bátorságuk állítani az irányzékon. A cím kissé megtévesztő, hiszen nem tértek vissza az autentikus népzenéhez, ám egyéni hangvételű stílusuk talán legkiérleltebb darabját tették le az asztalra. A számok rövidek, lényegre törőek (jórészt el is marad az ének), a zenei építkezés példaszerű, a műfaji játékok pedig nem tolakodnak előtérbe, hanem belesimulnak a zenekar által vicces-ironikus modorban megteremtett ősi ország, Følkland elképzelt népzenéjébe. Többszörös hallgatás után is bőven akad felfedezni való ezen a lemezen, s a kötelező bulikörök (Trans-Nomád Express, Szilaj, Sárkányfű) mellett elbűvölő balladát (Hunor), felemelő lírát (Følkland ősi himnusza), valamint néhány egészen izgalmas, új irányokba mutató stílusegyveleget (Flower páva, Puszta beat) is hallhatunk.
Több mint harminc év folyamatos muzsikálás után ilyesmivel nem kellene törődnie a Makám együttesnek, ám a Krulik Zoltán vezette formációnak eszében sincs megpihenni a babérjain, Szerelem címmel az egyik legenergikusabb albumukat jelentették meg nemrég. Nyoma sincs megfáradtságnak, a dalok virgonc lendülettel nyargalnak végig rajtunk, bizonyítva, hogy a magyar népzene balkáni, keleti, sőt, afrikai elemekkel való ötvözése egyszerűen kimeríthetetlen lelemény. A csapat egy félfordulatot azért tesz a múltba, hiszen mívesen kidolgozott énekeibe ezúttal visszaemelte a kezdeti korszak repetitív megközelítését, ám ez csak tovább színesíti az amúgy is változatos összképet. Magától értetődő természetességgel lüktet az ötnyolcad (ezt sem sokan tudják a Makám után csinálni manapság), különböző hangsúlyozásokban egybecsavarodva a népi ihletésű melódiákkal (melyek szinte mind Krulik dallaminvencióját dicsérik), a legváratlanabb helyeken felbukkanó, merész hangszerszólókkal (ebben elsősorban a szaxofon viszi a prímet), fineszes leállásokkal és újraindulásokkal, sőt, még csipetnyi flamenco is beszüremkedik a zenei szövetbe. A cím egyszerűsége lehetne akár arrogáns gesztus is, de távolról sem az, hiszen helytálló: a lemez tényleg elámítóan gazdag világát nyújtja a szerelem különböző stációinak. Egyetlen felesleges momentumot sem hallunk: a tizenhárom dal mindegyike újabb, felfedezésre váró gyöngyszem.
Belső ambíció, külső elvárások, kortárs fogadtatás? A Kerekes Band és a Makám szerencsére már rég túl van azon, hogy effélékkel foglalkozzon: kizárólag a maguk örömére muzsikálnak. S amíg ilyen magas színvonalú, görcsmentes albumok kerülnek ki kezeik alól, addig nincs miért aggódnunk.