A negyvennégy éves Sabrina Magnolfi kerekes székhez kötve élte sok örömmel, célokkal, barátokkal teli életét. Sokakat segített és lelkesített, amíg március 4-én meg nem gyilkolta a saját édesapja. Mintha két különböző ember története lenne az övé, attól függően, milyen tekintettel néztek rá.
A saját apja ölte meg Sabrinát, aki szerint a lányának nem volt jövője. Pedig Sabrina soha nem adta fel a küzdelmet. Akkor sem, amikor fokozódó bénulással járó, veleszületett betegsége egy évvel ezelőtt odáig súlyosbodott, hogy már járni sem tudott. Ha el akart menni valahová, kerekes székre volt szüksége. De Sabrina erős volt, erősebb a négy végtagra kiterjedő bénulásos betegségénél is. Sőt, a betegsége már kezdettől fogva vereségre volt ítélve: Sabrina mindig legyőzte magával ragadó mosolyával, tettvágyával, életörömével, azzal, hogy mindig menni, szervezni, dolgozni, festeni akart.
Az újságokban megjelent hírek alapján annyi tudható Sabrináról, hogy ő volt „a fogyatékkal élő nő, akit apja meggyilkolt Firenzében”. A férfi lelőtte az alvó lányát, aztán a feleségét, majd magával is végzett. Úgy gondolhatta, túl nagy nehézséget jelent számukra a beteg lányról való gondoskodás, és szorongással tölthette el, ha arra gondolt, hogy Sabrina előbb-utóbb egyedül marad majd. „Nem bírjuk tovább” – ezt írta egy cédulára, mielőtt elkövette a vérontást. Sabrina barátai is tollat ragadtak, és az Avvenire olasz katolikus lapnak megírták egy különleges nő történetét. Egy olyan nőét, aki bátorságával képes volt megváltoztatni a körülötte élő emberek, egy egész városnegyed életét. Egy városnegyedét, amely most gyászba borult.
Sabrina dolgozott. A szülei ezt nem támogatták, azt mondták, nem neki való, ne csinálja, ő azonban nem akarta, hogy a fogyatékosságával azonosítsák. „A betegségem egy dolog, én pedig egy másik dolog vagyok” – szokta mondogatni barátnőjének, Silviának. Beadta a jelentkezését egy nyilvános pályázatra, és elnyerte az állást. A szociális segítők mindennap korán reggel jöttek érte: ő mindenkire rámosolygott, mindig gondosan fel volt öltözve, szolidan ki volt sminkelve. A megyei elöljáró számára készített sajtófigyelést, ügyiratokat, dokumentumokat gépelt, „fénysebességgel” dolgozott, kezelte a papírhalmazokat, intézte a titkársági ügyeket, segített a kollégáinak. A fizetéséből el tudta tartani magát, és idős szüleit is támogatta. Apja, Guerrando nyolcvannégy, édesanyja, Gina nyolcvankét éves volt. A barátait is igyekezett segíteni – amikor lehetett, anyagiakkal, de főként a tevékenységével, a szenvedélyével. Segítette a Szent Egyed közösség fogyatékkal élőkkel dolgozó festészeti műhelyét, az Unitalsi szervezetet, a Barberi szövetkezetet, a plébániát…
A festészeti műhelynek Sabrina volt a lelke, a mozgatórugója. Mindig ott töltötte az idejét, és mindig valami újabb ötletén dolgozott. A műhelyben találkozott a fogyatékkal élőkkel, az önkéntesekkel, a festészet szerelmeseivel, ez volt számára a véleménycsere, a kreativitás és a hit megélésének helye is. Silvia, a barátnője mesélte, hogy Sabrina feltartóztathatatlan volt, minden utazásukra elment, járt Rómában, Assisiben, Nápolyban, mindig voltak tervei, céljai. Szeretett volna eljutni Párizsba és a Szentföldre is…
A szívén viselte mások sorsát. Amikor háború sújtotta országokban élő gyermekekről hallott, azonnal megfestette őket, hogy felhívja a figyelmet a tanuláshoz való jog fontosságára. Amikor összebarátkozott egy roma asszonnyal, Ceija Stojkával, aki elmesélte neki, hogy Auschwitzban és Ravensbrückben raboskodott a világháború alatt, furnérlemezből és papírdobozokból elkészítette a tábor modelljét. Beteg kezével nem volt könnyű a munka, de Sabrina mindig legyőzte a nehézségeket.
Amikor egy imádságon azt hallotta, hogy valaki egy jobb világért fohászkodik, hozzátette: „A jobb világért már most teszünk, amikor segítünk másoknak, hogy jobban legyenek.” Ezt a mondatot is feljegyezték abba a naplóba, amelyet a festészeti műhelyben vezetnek. A barátai most kigyűjtik a Sabrinára vonatkozó részeket, a műhelyben együtt töltött huszonegy év emlékeit. A lány annyira szerette a barátait, hogy élete legnagyobb vágya is hozzájuk fűződött: szeretett volna venni egy házat, amely a fogyatékkal élők otthona lehet. Silviával el is kezdtek körülnézni a városnegyedben: „Van pénzem, van, aki szeret, szeretném, ha lenne jövőnk” – mondta.
Sabrinát azonban elszakította a jövőjétől az a tragédia, amely valaki másnak a döntése volt. Az apjáé, aki nem tudott úgy tekinteni a lányára, mint olyasvalakire, akinek van jövője. Silviát március 6-án behívták a rendőrségre. Guerrando, az apa egy cédulát hagyott a konyhaasztalon, amelyen az állt, hogy a család pénzét és minden vagyonát a festészeti műhelyre hagyja. „Ti vagytok azok?” – kérdezték a rendőrök Silviától, aki könnyes szemmel válaszolta, hogy igen, ők azok. „Nem tudom, mi történik majd a pénzzel és minden mással. Azt viszont tudom, hogy Sabrina álma valósággá válik, »Sabrina háza« néven. Mi, akik annyira szerettük őt, akik annyi mindent kaptunk tőle, azért fogunk élni, hogy felépítsük azt a házat” – mondta el az Avvenirének Silvia.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Avvenire.it
