Örvendezők vagyunk a reményben, mert Isten képessé tesz minket szeretni
Fotó: News.va

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Jól tudjuk, hogy a nagy parancsolat, amelyet az Úr Jézus ránk hagyott, a szeretet parancsa: szeretni Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből, és szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat (vö. Mt 22,37–39).
Vagyis a szeretetre kaptunk meghívást. Ez a mi legmagasabb rendű hivatásunk, a mi voltaképpeni hivatásunk, és ehhez kapcsolódik a keresztény reményből fakadó öröm is. Aki szeret, azt eltölti a reményből fakadó öröm: ez a remény arra irányul, hogy majd találkozunk azzal a nagy szeretettel, aki maga az Úr.
Pál apostol, a rómaiaknak írt levél imént hallott szakaszában (Róm 12,9–13) óva int: az a veszély fenyeget minket, hogy szeretetünk képmutatóvá válik. Fel kell tehát tennünk magunknak a kérdést: mikor jön létre ez a képmutatás? Miből tudhatjuk meg biztosan, hogy szeretetünk őszinte és hiteles? Miből tudhatjuk meg, hogy nemcsak tettetjük a szeretetet, vagy hogy szeretetünk nemcsak szappanopera, hanem őszinte, erős szeretet?
A képmutatás bárhová beszüremkedhet, még abba is, ahogyan szeretünk. Akkor történik ez, amikor szeretetünkhöz érdek fűződik, amikor szeretetünket személyes érdekeink mozgatják – és hányféle érdekvezérelt szeretet létezik! –, amikor látszólag önfeláldozó szeretetet gyakorlunk, de valójában magunkat akarjuk kirakatba tenni, vagy önelégültséget akarunk érezni: „Milyen derék ember vagyok!” Ez nem jó, ez képmutatás! Máskor meg olyan dolgokra törekszünk, amelyek jól láthatók, hogy fitogtassuk okosságunkat vagy ügyességünket. Mindezek mögött az a hamis, önbecsapó hiedelem áll, hogy azért vagyunk képesek szeretni, mert jók vagyunk, mintha az önzetlen szeretet emberi termék, szívünk gyümölcse lenne. Ezzel szemben a szeretet mindenek­előtt kegyelem, ajándék. Az, hogy képes vagyok szeretni, Isten ajándéka, és ezt kérnünk kell. Ő pedig szívesen adja, ha kérjük tőle. A szeretet tehát kegyelem: nem annak megmutatásában áll, hogy mi kik vagyunk, hanem annak megmutatásában, amit az Úr ad nekünk, és amit mi szabadon befogadunk. Nem is tudjuk kifejezni ezt a szeretetet a másokkal való találkozásban, ha előbb a Jézus szelíd és irgalmas arcával való találkozás nem szülte meg bennünk.
Pál annak elismerésére hív minket, hogy bűnösök vagyunk, és az is a bűn jegyét hordozza magán, ahogyan szeretünk. Ezzel egy időben azonban egy reményt adó, új üzenetet is hoz: az Úr megnyitja előttünk a szabadulás, az üdvösség útját. Ez pedig abban áll, hogy mi is meg tudjuk élni a szeretet nagy parancsát, Isten szeretetének eszközévé tudunk válni. Ez pedig akkor megy végbe, ha hagyjuk, hogy a feltámadt Krisztus begyógyítsa és megújítsa szívünket. A köztünk és velünk élő feltámadt Úr be tudja gyógyítani szívünket, és meg is teszi, ha kérjük tőle. Ő teszi lehetővé, hogy kicsinységünkben és szegénységünkben is megtapasztalhassuk az Atya együttérző jóságát, és ünnepelhessük szeretetének csodás tetteit. Így pedig az is érthetővé válik, hogy mindaz, amit testvéreinkért tenni tudunk, nem más, mint válasz arra, amit Isten tett és tesz értünk. Sőt, maga Isten az, aki beköltözve szívünkbe és életünkbe, rajtunk keresztül megmutatja közelségét mindenkinek, és szolgál mindenkit, akivel életünkben naponta találkozunk, kezdve a legkisebbekkel és a leginkább rászorulókkal, akikben elsőként ismer önmagára.
Pál apostol tehát e szavaival nem annyira szemrehányást akar tenni nekünk, hanem inkább bátorítani akar, és fel akarja éleszteni bennünk a reményt. Mindnyájan ismerjük ugyanis azt a tapasztalatot, hogy nem éljük meg teljesen a szeretet parancsát, vagy úgy, ahogyan kellene. De ez is kegyelem, mert megérteti velünk, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek igazán szeretni: rászorulunk arra, hogy az Úr állandóan megújítsa szívünkben ezt az ajándékot, az ő végtelen irgalmasságának megtapasztalásán keresztül. És akkor újból értékelni tudjuk a kicsiny dolgokat, az egyszerű, mindennapi dolgokat, újból meg tudjuk becsülni a hétköznapok összes kicsiny összetevőjét. Képesek leszünk úgy szeretni a többieket, ahogyan Isten szereti őket, a javukat akarjuk, vagyis hogy szentek, Isten barátai legyenek. Örülünk majd annak, hogy közelébe léphetünk a szegény és egyszerű embereknek, ahogyan Jézus teszi mind­annyi­unkkal, amikor távol vagyunk tőle. Örülünk majd annak, hogy lehajolhatunk testvéreink lábához, ahogyan ő, az irgalmas szamaritánus a maga együttérzésével és bocsánatával lehajol mind­annyi­unk­hoz. Kedves testvéreim, ez, amire Pál apostol emlékeztet minket, ez a titka annak – az ő szavait használom –, ez a titka annak, hogy „a reményben örvendezők” legyünk (Róm 12,12): örvendezők a reményben – a reményből fakadó örömről van szó! –, mert tudjuk, hogy Isten szeretete a legmostohább körülmények között is, kudarcaink ellenére is megmarad. És akkor – olyan szívvel, amelyet az ő kegyelme és hűsége meglátogatott, amelybe az ő kegyelmével és hűségével lakást vett – abban az örvendező reményben élünk, hogy megoszthatjuk testvéreinkkel – bármilyen kicsire legyünk is képesek – azt a sokat, amit naponta tőle kapunk. Köszönöm.

Fordította: Tőzsér Endre SP