A józan ész nevében

A neoliberális közéleti tényezők ugyanakkor egyre hangosabban hirdetik, hogy idejétmúlt gondolat állami beavatkozással orvosolni a válság gondjait. A neoliberális szellemű kritikusok pont a lényeget nem értették meg: a globális válság oka a libertinus kapitalizmus ásatag doktrínája, melyet meghalad az élet. Új paradigmára van szükség, mert a globális válság a világ értelmezési logikájának a válsága.

Úgy gondolom, a jelenlegi válságban rendkívül fontos útbaigazítást ad II. János Pál Centesimus annus kezdetű enciklikája. Ebben a bukott szocializmus értékelése után a katolikus egyházfő rámutat a kapitalizmus veszélyeire. A pápa jogos aggodalmát az idő igazolta.

Sajátos, hogy húsz év elteltével is komoly bátorság kell Magyarországon ahhoz, hogy valaki bírálja a neolibertinus gazdaságtan ostoba téziseit, melyek szerint „minden magántulajdon jobb, mint az állami”. A mantraként ismételgetett piaci logikát természetesen azok hirdetik fennen, akik azelőtt a tervgazdaság mindenhatóságáról értekeztek, illetve szellemi verőlegényeik, a média „független és politikailag korrekt” munkásai.

A mindent a pénz logikájára elgondoló főkönyvelők nem értik, hogy a gazdaság nem az egyetlen, nem is a legfontosabb célja az egyén és a társadalom életének. Igazi helyét inkább a tárgyak sorrendjében kell keresni. Fontosabb az emberi méltóság és a szabadság, a házasság és a család, a vallás és az erkölcs, a kulturális értékek és „minden dolgok végső célja” – maga az Isten.

A liberalizmus szerint a gazdaság önmagára hagyva működik a legtökéletesebben. A jól felfogott önérdek és a szabad verseny olyan összhangra vezeti az egész gazdaságot, amely nemcsak az egyén, hanem a közösség javát is a lehető legjobban szolgálja. Az önérdek a hajtóerő, amely erőfeszítésre indítja az embereket, a verseny pedig az a szabályozó, amely a közjó szolgálatára kényszeríti az önérdeket.

A liberálisok szerint az állam olyan mesterséges intézmény, amelyre valójában nincs is szükség, csak az egyének felvilágosulatlansága miatt kell fenntartani. Az anarchizmus a liberalizmus utópiája. A kapitalizmus és a szocializmus közös gyökere az önzés. Az egyik individualista alapon önző, a másik kollektív alapon önző, de úgy, hogy azért megtalálja a maga számítását.

A liberális kapitalizmus hívei elfeledkeznek arról, hogy:

– a gazdaság csak egyik dimenziója az emberi életnek;

– a szabadpiaci rendszer képtelen rá, hogy az ember és a társadalom minden szükségletét megfelelő módon kielégítse;

– a korlátlan szabad verseny a társadalom romlásához vezet;

– az egyéni érdek hajszolása nem valósítja meg a közjót, és nem biztosítja a javak igazságos elosztását;

– a liberalizmus képtelennek bizonyult a szociális kérdés megoldására.

A globalizáció kialakította a fogyasztói mítoszt, és szétszakította a társadalmakat: kevés gazdagra és sok szegényre; közösség- és családellenes; vészesen csökkenti az ökológiai diverzitást.

Ahol gazdasági materialista diktatúra uralkodik egy országban, ott a jövő komoly veszélyben van, hiszen az emberek átmenetileg megelégedettek lesznek a gazdasági javakkal, de mert a gazdaságtól még éhesebb és önzőbb lesz az ember, előbb-utóbb ezt az önző létet mindennek lehet nevezni, csak emberi életnek nem.

Korunk reformkényszeres csomaggyártói csődbe juttatták az országot. Képtelenek megérteni, hogy az ásatag libertinus logikájuk zsákutca. Nem is érthetik, hiszen komprádor pénzügyi-politikai oligarchiaként haszonélvezői e végletekig züllött és korrupt szisztémának.

A neoliberális „fejlett” világ erkölcsi és intellektuális értelemben pusztulásra ítéli önmagát. Beszélünk gazdasági, politikai és szociális válságról, de igazán válságban az ember van! Ha túl akarjuk élni a jelen időszakot, új utat kell keresnünk. Ez meggyőződésem szerint csak egy lehet, a kereszténység társadalmi tanításának megismerése és megvalósítása. Ajánlom mindenkinek, tanulmányozzák! Az egyház a krisztusi Örömhírből kiindulva értelmezi a társadalmi változásokat, védi az emberi méltóságból fakadó jogokat, támogatja a békére irányuló törekvéseket, képviseli a szegények érdekeit, és biztos erkölcsi értékrendet kínál az emberiség számára.

A Centesimus annus végefelé írja a Szentatya: „Az egyház a harmadik évezredben is kitart amellett, hogy magáénak tekinti az ember útját, annak tudatában, hogy nem vándorol egyedül, vele van ura, Krisztus. Ő tette magáévá az ember útját, és vezeti még akkor is, ha nem tud róla.”

A szerző szociológus