Fotó: News.va
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke sajátos és kiemelt felelősséget hordoz az ad limina látogatáson. Ennek jegyében köszöntötte Veres András püspök Ferenc pápát a püspöktársak nevében hétfőn délelőtt a kihallgatáson, és foglalta össze röviden a Magyar Katolikus Egyház helyzetét. Melyek voltak ennek az összefoglalónak a legfőbb pontjai?
– Igyekeztem a Szentatya elé tárni jelen helyzetünket, hiszen meggyőződésem, hogy azért van szükség ilyen látogatásokra, hogy valós kép alakuljon ki a Szentatyában, illetve a dikasztériumokban a magyar Egyház jelen helyzetéről. Utaltam történelmünkre, arra, hogy Magyarország egy keresztény ország, hiszen az evangélium államalapításunk óta, a kereszténység felvétele óta meghatározza a gondolkodáskultúrát, egyáltalán a mindennapi életünket; különösen hangsúlyoztam azt, hogy Szent István volt, aki elsőként ajánlotta föl országát a Szűzanyának, és a keresztény tudat megmaradt mind a mai napig, és sokunkat segít. Hála Istennek, sok magyar szent van, akiknek a közbenjárásában bízunk, a segítségüket kérjük.
A közelmúltban is több olyan hitvalló született és élt hazánkban, akik példája mindannyiunkat segít mind a mai napig – megemlítettem Mindszenty bíboros urat, illetve másik két püspököt, Apor Vilmost és Meszlényi Zoltánt. És külön megköszöntem a Szentatyának, hogy Brenner János boldoggá avatásának szabad utat adott, és jövő május 1-jén meg is ünnepelhetjük ezt. Ez az egész magyar Egyház számára fontos esemény lesz, ugyanakkor, amiért mindig is sürgettem, az az, hogy hála Istennek, még él Brenner János egyik testvére, aki lelkipásztorként szolgál; másrészt még élnek azok a kortársak, akik ugyanúgy szenvedtek, mint ő, csak nem jutottak el a vértanúságig, viszont egész életük hűséges, hitvalló élet volt, számukra is egyfajta elégtétel lehet ez a szenvedéseikért.
És a papi identitás számára egy ragyogó példa. Mindannyiunk számára.
– Igen, és különösen most, készülve az Eucharisztikus Világkongresszusra, egy nagyon szép példakép ő – magyar Tarzíciuszként, az Eucharisztia védőjeként is szoktuk őt emlegetni.
Mindemellett igyekeztem összefoglalni azokat a témákat, amelyek különösen érintenek mindannyiunkat. Kiemeltem többek között a szekularizáció problémáját, ennek következményét, a papi utánpótlás nehézségeit, és beszámoltam arról is, hogy van egyfajta föllendülés a vallásos életben, úgy tapasztalom, hiszen a zarándoklatok, a búcsújáró helyek kultusza föléledőben van. Azt gondolom, hogy ez nagyon jó ösztönző lehet ahhoz, hogy megtaláljuk azokat az új evangelizációs módszereket, amelyekkel az embereket ezen alkalmakkor meg tudjuk szólítani. Hiszen látszik, hogy a Lélek működik, jönnek az emberek, szívesen jönnek ezekre a találkozókra, búcsújárásokra – fontos, hogy tudjunk számukra maradandó élményeket adni, amelyek közelebb viszik őket Istenhez.
A családok nagy kérdéséről is számot adtam. A jövő nem képzelhető el nélkülük, hiszen a hit továbbadása a családban történik. Ennek nagy jelentőséget tulajdonítunk, minden rendelkezésünkre álló eszközzel igyekszünk a helyzetüket erősíteni. Külön örömömet fejeztem ki, hogy a jelenlegi kormány is fontos feladatának tekinti a családok segítését, és ebben mi maximálisan részt tudunk venni, hiszen a családok a jövő zálogai.
A katolikus iskoláinkról is beszéltem. Nagyon fontos dolognak tartjuk, hogy sokan bizalmat szavaznak iskoláinknak, még olyan családok is, akik maguk talán nem vasárnapi templomba járók, de a gyermekeiknek szeretnék megadni azt a lelki többletet, amit az iskoláinktól remélnek. Így alkalmunk nyílik nemcsak a gyermekekkel foglalkozni, hanem a családokkal is, akik a katolikus iskolákba íratják gyermekeiket.
Örömmel osztottam meg a Szentatyával azt a gondolatomat, érzésemet is, hogy a jövő egy olyan perspektívában képzelhető el számunkra, ahol az evangéliumot személyesebbé tudjuk tenni minden hívő számára, tehát nem elégszünk meg a formalitással, a szokással, hanem sokkal inkább a szívekig akarunk eljutni. Ezért a kisközösségek léte és aktív szerepvállalásuk az evangelizációban nagyon meghatározó. De ugyanígy a plébániai közösségeknek is sokkal hangsúlyosabbá kell válniuk. Ismerjük a Szentatya álláspontját, aki szerint a plébániának úgy kell működnie, mint egy családnak, ahol minden generáció megtalálja a maga feladatát. Erre nagy hangsúlyt helyezek a magam lelkipásztori munkájában, és püspöktársaimmal ugyanazon véleményen vagyunk. Ezért ezt is fontosnak tartottam megerősíteni.
Ferenc pápa testvéri beszélgetést kezdett a konferencia tagjaival. Meglepetés volt ez. Számodra melyek voltak ennek a beszélgetésnek a legfontosabb pontjai?
– Ötödik alkalommal veszek részt ad limina látogatáson. Az elsőn, 1987-ben még mint újmisés csak kívülállóként kísértem és segítettem a püspököket. Utána a püspöki konferencia titkáraként, majd megyéspüspökként voltam már jelen. Összehasonlítva a korábbiakat a mostanival, elmondhatom, hogy ez volt talán a legszemélyesebb. Ez rendkívül nagy örömmel töltött el mindnyájunkat. Először nem értettük, hogy miért a változás – eddig mindig személyesen, négyszemközt találkoztunk és beszélgettünk a Szentatyával. Azt gondolom, mindnyájunk véleményét mondhatom, hiszen erről utólag nagyon sokat beszélgettünk, ez volt a legszemélyesebb találkozás – annak ellenére, hogy közösségben történt. A Szentatya nagyszerűen feloldotta kezdeti izgalmainkat, hiszen mindjárt arról kezdett beszélni, hogy ő milyen élményeket hordoz a magyarokkal kapcsolatban – beszélt arról, volt alkalma magyar jezsuitákat megismerni, külön megemlítette Jálics atyát, majd az angolkisasszonyok Buenos Aires-i jelenlétét, hiszen ő maga személyesen is nagyon sokat kapott a nővérektől. Azt mondta, számára a magyarokhoz való kötődés egész életére meghatározó, a mai napig őrzi a nővérek emlékét, illetve azokét a magyar fiatalokét is, akik a nővérek körül gyűltek össze.
Gondolom, hogy minden püspököt a Szentatya más-más mondata fogott meg jobban. Számomra nagyon megerősítő volt az, amit a Szentatya arra a kérdésre válaszolva mondott, hogy szabad-e megkülönböztetést tenni ember és ember között a szentségek kiszolgáltatásánál. Leggyakrabban a keresztség kiszolgáltatásánál, a gyermekkeresztségnél jelenik meg ez problémaként, hiszen az Egyház azt írja elő jogilag, hogy ha az egyik szülő kéri, akkor szolgáltassuk ki a szentséget, de paptestvérekkel sokszor vita támad arról, hogy bizonyos föltételeket szabnak – ha nem látják biztosítottnak a gyermek vallásos nevelését, akkor esetleg megtagadják a keresztség kiszolgáltatását, vagy későbbre halasztják azt, amikor majd iskolába jár, amikor majd elsőáldozásra készül… A Szentatya nagyon egyértelművé tette: minden más szentség kiszolgáltatásánál lehet, sőt kell igényesnek lenni, hiszen a szentségek nagyon fontos értékek mindannyiunk számára, de a keresztségnél, a gyermekkeresztségnél nem támaszthatunk semmiféle akadályt. Világossá tette, és kérte, hogy mindenki számára, aki kéri, szolgáltassuk ki a keresztséget. Nagyon jó képet alkalmazott – így fogalmazott: vessük a Szentlelket az ember szívébe, és a Szentlélek magától is fog tevékenykedni. Tehát adjuk meg a lehetőséget, hogy Isten Lelke formálja azt a gyermeket, addig is, míg tudatosan kereszténnyé válik majd. Ez számomra nagyon nagy megerősítés, mert az egyházmegyében beszélgetünk erről a paptestvérekkel, és ezzel kapcsolatban kértek tőlem iránymutatást. Bár eddig is ezen a véleményen voltam, de most kaptam egy komoly pápai megerősítést.
Nagyon fontosnak találtam azt is, ami a migrációval kapcsolatban elhangzott. A Szentatya világossá tette, hogy nagyon elmélyült ebben a kérdéskörben. Nagyon világosan három irányba osztaná el az egész migrációs kérdést vagy az iszlám kérdését: van egy harcos iszlám, akiktől joggal félünk, mert további terrorcselekményeket követhetnek el; van egy nem militáns, mégis erősen iszlamizáló szándékú közösség; és sajnos egy kisebbség az, akik készek a dialógusra. De a Vatikán a maga részéről is megtesz mindent azért, hogy ez a dialógus előrehaladjon, és létrejöhessen egyfajta megbékélés a kereszténység és az iszlám között. Hiszen, mint mondta: „Én magam is tudok olyan esetekről, amikor egy keresztény egy muszlimmal házasságot kötött, akkor erőszakkal tették muszlimmá a keresztényt, és sohasem fordítva történt.” Tehát mindent meg kell tenni azért, hogy ez a dialógus előrehaladjon.
És végül még egy dolgot szeretnék kiemelni, mert személy szerint nekem nagyon fontos volt. A Szentatya világossá tette, hogy a brüsszeli adminisztráció nagyon elhibázott utat választott, amikor mindent konformizálni akar.
Ennyire nyíltan szóba került ez?
– Ennyire nyíltan. Feltettük a kérdést, hiszen kíváncsiak voltunk a Szentatya véleményére. Mondta, hogy nem egy gömbhöz szeretné hasonlítani Európát, ahol minden pont egyenlő távolságra van a gömb középpontjától, mert ez olyan devalválását jelentené a keresztény és a személyes, nemzeti értékeknek, ami nem vezet jóra. Minden nemzetnek tudnia kell megőrizni saját gyökerét, ellent kell állnia annak a kolonizálásnak, ami kulturálisan és politikailag jelen van ma a brüsszeli vezetésben. Sokkal inkább arra kell törekedni, hogy egy nagyon sokszínű Európa úgy tudjon létezni, hogy közben minden nemzet megőrzi a maga kultúráját. Hiszen ez teszi széppé az emberi életet. Ennek kapcsán a Szentatya azt mondta, ne izguljunk, ne féljünk, lássuk tudatosan, hogy merre kell haladnunk, és a püspök éppen ezért legyen az egyházmegyéjében a szilárd hit megtestesítője, aki az imádság embere, aki így minden istenkereső ember számára tud kapaszkodó lenni Isten felé.
A pénteki nappal véget ér ez a nagyon intenzív ad liminás hét. Egy összefoglaló áttekintésben hogyan tudnád értékelni a látogatás egészét?
– Mint tudvalevő, rendszeresen sor kerül ilyen látogatásra – a törvény azt írja elő, hogy ötévente, de bizonyos okok miatt ez most kitolódott kilenc évre. Azt gondolom, hogy amit a Szentatya hangsúlyozott, hogy ez alkalmat ad arra, hogy a Krisztussal és a pápával való egységünket kifejezzük, sokféleképpen megmutatkozott.
Egyrészt találkoztunk Szent Péter utódával, imádkoztunk Szent Péter sírjánál, ma megyünk Szent Pál sírjához imádkozni, ugyanakkor elmentünk a különböző vatikáni hivatalokba, beszéltünk az ember és a vallásos ember egész életét érintő kérdésekről, egészen odáig, hogy a kultusz, az Isten iránti hódolatunk kifejezésének milyen új problémái vagy nehézségei jelenhetnek meg.
Ugyanakkor nem volt pusztán egy formális mozzanat ez a látogatás, hanem mindenütt megkaptuk azt a szeretetteljes nyitottságot, ami abból ered, amit mindig hangsúlyoztak a dikasztériumok vezetői: hogy mi az egész Egyház szolgálatára vagyunk itt. Tehát nem felülről jövő utasításokat hallottunk, hanem ők kérdeztek bennünket, hogy milyen problémáink, milyen nehézségeink vannak. És úgy gondolom – mivel a pápánál is ez volt a legfölszabadítóbb dolog –, a dikasztériumokban, a különböző pápai intézményekben tett látogatásaink során is az adott egy nagy erőt, hogy érezhettük: testvérileg fogadnak bennünket, és nyitottak problémáink meghallgatására és megoldására is. Többek között a Szentek Ügyeinek Kongregációjában, majd pedig az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációban felvetettük, hogy nekünk nagyon fontos lenne, hogy a határon túl élő magyar testvéreink azáltal is kapcsolódhassanak hozzánk, hogy az ő boldogjaikat, akiket az utóbbi időben avattak boldoggá, az egész magyar nemzet ünnepelhesse. Fölvetették, hogy ezzel kapcsolatban nagy nehézség, hogy csak abban az egyházmegyében vagy azon a területen lehet a boldogokat tisztelni, ahol éltek, ahol példaadó keresztény életüket megvalósították; a szenteket szokás nagyobb területen vagy a világegyház egészében ünnepelni. Mi viszont hangsúlyoztuk, hogy amikor ők éltek, amikor ők boldoggá, szentté lettek, akkor a hely, ahol éltek, Magyarországhoz tartozott, s kell, hogy értsék a Vatikánban is, hogy a határon túl élő magyaroknak ez ezért is igen fontos ügy. És úgy láttam, teljes egyetértésben tudtunk elválni, megértették, szükség van ezen igényünk kielégítésére.
Nagyon szép, formailag és lelkileg is teljes, kerek egész volt ez a látogatás. Nem utolsósorban pedig nekünk, püspököknek is több időnk volt beszélgetni magunk között. Hiszen amikor együtt vagyunk egy-egy konferencia vagy ünnep alkalmával, nem tudunk ilyen behatóan, ilyen sokáig egy-egy kérdésről beszélni egymással. Azt gondolom, a testület tagjainak, az egymás közötti relációink tekintetében is jót tett ez az egyhetes együttlét.
Lejegyezte: Borsodi Henrietta és Szalontai Anikó
Forrás: Vatikáni Rádió
