Előbb működött, aztán alakult meg…

A Szent Anna-plébánián menekültek százai kaptak segítséget a letelepedéshez – emlékezik Fodor András, a debrecen-nyíregyházi egyházmegye püspöki helynöke, a debreceni Szent Család-templom plébánosa, akit András atyaként ismernek a városban. Annak idején a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Észak-alföldi Régiójának vezetőjeként a menekültek ügyeit intézte. Az évforduló alkalmából február 20-ára a Szent Anna-székesegyházba hívják hálaadó szentmisére mindazokat, akik segítséget kaptak és a segítségnyújtásban közreműködtek. A szentmise után a Szent József Gimnázium dísztermében visszatekintenek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat húsz évére, s az erdélyi testvérek és a hajdani segítők ismét találkozhatnak egymással.

„1988. február 2-án délután Szegedről visszatérve Debrecenbe, a Szent Anna-plébánia kapualjában rengeteg embert találtam – emlékezik vissza András atya. – Hamar kiderült, a határon túlról jöttek. A Kossuth rádióra hivatkoztak, amely szerint a menekülteket befogadják Magyarországon.”

Az erdélyiek többfelé kértek már segítséget a városban, de sehol sem kaptak. „Az első pillanatban én is bizonytalan voltam, mi lesz abból, ha a plébánián helyet adok a menekülteknek. De ott voltak az emberek, közeledett az este, s nem tudtak hová menni. A plébánia templom felőli, kápláni szárnyán minden lehető helyet szálláshellyé alakítottunk.”

András atya a Svetits Gimnáziumból, ahol hittanárként tevékenykedett, hirtelenjében szerzett néhány használaton kívüli vaságyat meg pokrócokat – estére mindenkinek volt fekvőhelye, akkor is, ha csak a saját nagykabátjával tudott takarózni. „Saját szobámban is aludt vagy négy férfi a szőnyegen. Én magam is a szőnyegen akartam aludni, de senki nem fogadta el az ágyamat, mondván, annyival is többen férünk, ha az ágyat használom. Alighogy mindenkinek helyet találtunk, megint csöngettek.”

Rendőrök érkeztek: újabb négy személyt hoztak, a határőrök fogták el őket, nincs hová menniük. András atya ekkor már biztos volt abban, hogy nem lehet nagy baj a menekültek befogadásából. A hivatalos helyekről, a megyei tanácstól, az Állami Egyházügyi Hivataltól rosszalló megjegyzéseket kapott ugyan, de ekkor már hallani lehetett a menekültek budapesti befogadásáról is. „Ezért nem foglalkoztam a »figyelmeztetésekkel «, hanem kerestem a minél hatékonyabb segítségnyújtás módját.”

Másnap kérte a templomba járó híveket, hogy aki tud, átmenetileg fogadjon be erdélyieket, mert már nem férnek el a plébánián. A hívek hozták az adományokat: élelmiszert, ruhát. Sokakat el tudtak helyezni a nagyobb lakással vagy hétvégi házzal rendelkező debreceni katolikusoknál.

Néhány nap múlva megkezdte működését az Idegenrendészeti Hivatal, ahol az erdélyiek „menekültigazolványt” kaptak. „Elszorult a szívem, amikor láttam, mennyire örülnek a magyar szövegű dokumentumnak.” Rövidesen a város is kialakított néhány befogadó helyet (főleg a használaton kívüli óvodákból és bölcsődékből).

A menekülteknek hetente összejövetelt tartottak a templom hittantermében, s ott megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat – egymást is segítve így az ügyintézésben. „Hazai és külföldi felajánlásokból sokaknak tudtunk segíteni, hogy hajlékhoz jussanak. A szegedi püspökségtől is kaptunk pénzbeli segítséget. Lakótelepi lakásokat vagy Debrecen környéki falvakban házakat tudtunk vásárolni a kapott segítségből.”

1989. december 23-án Kozma Imre atya nyilatkozott a Magyar Televízióban, s biztatta a menekülteket, forduljanak a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz. Debrecent is említette: ott is megtalálják a szeretetszolgálat képviseletét. „Fel akartam hívni dr. Csiba László barátomat a klinikán, mit tud erről, hol van ez a »képviselet«? De alighogy elhangzott Kozma atya bejelentése, megállás nélkül csörgött a telefon, hová hozhatják az adományokat.”

Rövidesen megjelent Csiba doktor néhány segítővel. „Azon az éjszakán semmit nem aludtunk. A menekültek a folyosón nézték tévékészüléken a temesvári eseményekről szóló beszámolókat. És segítettek a folyamatosan érkező adományok elhelyezésében. Az akkor még Béke útja névre hallgató Szent Anna utca mindkét oldalán végig sorakoztak a taxik. Ők szerelték fel pillanatok alatt a plébánia tetejére a CB-antennát, hogy tudjuk tartani egymással a kapcsolatot. Sorra raktuk meg a taxikat adományokkal, és azonnal indultak Nagyváradra és környékére. A következő este (szenteste) Csehszlovákiából érkezett egy cukorral és liszttel megrakott autóbusz: a felvidéki magyarok küldték, hogy juttassuk át Erdélybe…”

Így kezdődött. Hivatalosan csak 1991-ben alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat debreceni csoportja. A későbbiekben is segítettek. Jelentős szerepet vállaltak például a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Líceum megépítésében.
„Meggyőződésem – folytatja András atya -, hogy Debrecen hitélete ekkor, ezekből a napokból vett új lendületet. A tevékeny szeretetből így tud kibontakozni az élet.”