Fotó: Thaler Tamás
Baráti emlékezés Tóth Sándor költőre
Tóth Sándor költő barátom halálhíre 2019. szeptember 11-én este jutott el hozzám. Egy ismerősöm hallotta a Katolikus Rádió híradását, és telefonon értesített. Megdöbbentett, hiszen nemrég meghívott a 80. születésnapja ünneplésére (1939-ben született), amin nem tudtam részt venni. A Magyar Kurír már röviden méltatta az életútját. A főszerkesztő kérésére most elküldöm az Új Embernek ezt a baráti emlékezést.
2015-ben megjelent Táj és lélek, Barangolások könyve című, utolsó esszékötetét ezzel a dedikációval küldte el: „Barátsággal Szabó Ferinek, és köszönettel is, hiszen sok gondolatot súgott ezúttal is. 2015. 12. 20-án, Tóth Sanyi.”
Most eszembe jutnak a találkozásaink, közös emlékeink, írói együttműködésünk is. Egyik utolsó szereplésünk, kölcsönös laudációnk legyen a rendhagyó megemlékezés.
Amikor 2012. június 27-én megkaptam a Prokop Péter-díjat, Tóth Sándor tartotta a laudációt. Emlékeztetett jezsuita intellektuális apostolságomra; mindig emlegette, hogy sokat merített világnézeti, irodalomkritikai munkáimból.
Amikor pedig egy évvel később, 2013. június 28-án Sándornak ítélték oda a Prokop-díjat, én tartottam a laudációt. Ideírom kissé rövidítve.
*
Kedves Sándor Barátom!
Tavaly, ugyancsak a Prokop-díj átadásakor, ugyanitt Te laudáltál (dicsértél) engem. Nem az adok-adsz szellemében, hanem régi barátságunkra emlékezve vállaltam ezt a laudációt.
Egy személyes élmény felidézésével kezdem: Kevéssel azután, hogy 1991. augusztus 21-én Andrásfaly Bertalan művelődési és közoktatási minisztertől átvettem a Pro Cultura Hungariae díjat, Tóth Sándor az Új Ember szeptember 9-ei számába laudációt írt. Ebben nosztalgiázva emlegetted, hogy Kacsik Árpád mátraszentimrei pappal és Győri Béla rádióssal nálam jártatok Rómában, „a szerelmes városban”, és elvittelek benneteket kirándulásra Frascatiba és Tivoliba. Többek között ezt írtad: „Ígérted, hogy hazajössz esztendő múlva végleg a pannon-házba, hogy új, lobogó ereje legyél e meggyötört kis hazának s egyháznak, ahonnan, mivel erőszak így hozta, el kellett távoznod. (…) Kitüntetésed ennek is szól; magyarságodnak, bátorságodnak (…), nevedet övezze fény!”
Sándorom! Sok kitüntetést, díjat kaptál már irodalmi, költői, újságírói, kultúrát terjesztő tevékenységedért. (…) Papnak készültél, de végül is a világi életpályán szolgálod Istent és az Egyházat, a magyar keresztény kultúrát. Ismerjük az Új Ember belső munkatársaként végzett több mint négy évtizedes munkásságodat, más lapokban megjelent cikkeidet irodalomról, zenéről, az esztergomi Vitéz János Főiskolán irodalmat és keresztény világnézetet tanító, kulturális programokat szervező tevékenységedet. Ez utóbbiakban nekem is részem volt többször, neves írótársakkal, Szeghalmi Elemér, Gyurkovics Tibor, Bertha Bulcsu, Hernádi Gyula, Czigány György társaságában.
Azon túl, hogy párszor Te vezetted könyvbemutatómat, költői estemet, még emlékezem egy másfajta együttműködésünkre. 1990-ben képviselő lettél. Amikor az abortusztörvény előkészítéséről volt szó, parlamenti felszólalásodban felhasználtad az én katolikus etika által sugallt jegyzetemet. (A te felszólalásodon kívül még a liberális Mécs Imréé volt pozitív.) Ismerjük a zenetörténetben szerzett jártasságodat és templomokban, hangversenytermekben, művelődési házakban folytatott tevékenységedet. Egyáltalán: a művészet, zene, festészet, költészet értő tolmácsolója és alkotója vagy.
Esztergomban tanítottál évtizedek óta: Pázmány, Prohászka, Babits városában. „Próféta-üzenet Babits a szent hegyen…” „Egy szó jön utánunk, követek vagyunk”, idézted Babitsot, és a saját hivatásodra is gondoltál (Kupola-jegyzetek, 1999). Magyar és keresztény költő, nemzetünk sorsáért aggódó értelmiségi vagy (Októberi töredék).
2009 júniusában dedikáltad Csillagárnyék című kötetedet: régebbi és új versek, műfordítások. Ami legelőször feltűnt: legtöbb versedet egy-egy költő barátnak, nagy író vagy zeneszerző emlékének ajánlottad, akiknek életműve nyilvánvalóan megihletett. Érdekesek képeid, szemléletes és szemléltető szóösszetételeid: csillagárnyék, sár-fény, gúny-parázs, álom-rongy, aranysövény-napraforgók arca… Számba veszed a látott dolgokat, mozaikszerűen összeilleszted a képeket, táj-képeket festesz játékosan.
Tehát festő költő vagy. Prokop Péter festő barátunk költői prózában is tolmácsolta üzenetét. A nagy zeneszerzők műveit hallgatva szárnyaira kap az ihlet, Mozart klarinétversenyével a csillagokig szállsz. De – sajnos – a varázslat illanó. Azonosulsz a zeneszerző sorsával:
Visszatérnek a színi-képek,
Visszatérnek a színi-képek,
búcsú és megtépázott évek
lassan kivérző kín-torna.
Vonóknak ágán kürt hangja
kondul majd névtelen síromra.
Hallom a Halmok énekét.
(Mozart – 1791)
Tóth Sándor Szolnokon született, 1939-ben. Középiskolai tanulmányait az esztergomi ferences gimnáziumban végezte, majd Egerben és Budapesten, a Központi Szemináriumban tanult teológiát. Itt került kapcsolatba Sík Sándorral, akitől biztatást kapott kezdeti írásai folytatásához. A szubdiakonátus előtt úgy határozott, hogy nem a papi hivatást választja, hanem a civil életben lesz hű Egyházához.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett tanári diplomát magyar–történelem szakon, ám végül az újságírói pálya mellett döntött. Elvégezte az újságíró szakot, a Zeneakadémián vizsgát tett zenetörténetből, és az Országos Filharmónia első kategóriás műsorvezetője lett. Régi hangszereken játszó előadóművészekkel járta az országot, akikkel templomokban, hangversenytermekben, művelődési házakban idézték fel „őseink buzgóságát” irodalomban és zenében. Emellett tanulmányokat írt a keresztény nevelésről és a keresztény kultúra fontossága a családban témaköréről. Részt vett az Éneklő Egyház című népénektár prozódiai munkálataiban és új szövegeinek írásában.
1970-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt, később a Keresztény Élet is a szerzői között tudhatta. Számos tanulmánya, interjúja jelent meg irodalom, vallás és nevelés témában a Vigilia, a Duna-part, a Jel, valamint a Távlatok című folyóiratban. Irodalmi munkásságáért, keresztény újságírói tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét és József Attila-díjat kapott. Egyházi szolgálatát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Cultura Christiana díjjal ismerte el.
1990-től politikai szerepet is vállalt, képviselőként a társadalmi és kulturális kérdések keresztény szellemiségű megközelítése érdekében szólalt fel az Országgyűlésben. Tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán, 1994-ben a Vitéz János Kar oktatója, majd tanszékvezető docense lett. Pedagógiai munkásságának vezérfonala a keresztény szellemiség, Krisztus evangéliumának humanizmusa volt. Ennek szellemében szervezett irodalmi, zenei programokat, amelyekre országos hírű művészeket hívott meg. Munkájának elismeréseként Pro Urbe Esztergom elismerésben részesült, és átvehette a Májer István-díj az Esztergomi Nevelésért kitüntetést is.
Óraadó tanár volt az Esztergomi Hittudományi Főiskolán, ahol spirituális magyar és világirodalmat, illetve szép magyar nyelvet tanított. Ezzel kiérdemelte a Szent Gellért-díj arany fokozatát.
Tóth Sándor a Magyar Katolikus Rádiónak alapításától munkatársa volt. Haláláig készítette a Táj és lélek, és hetente két alkalommal vezette a Miért szeretem? című műsort. A 80-as és a 90-es években a Magyar Rádió egyik ünnepi jegyzetírója volt, emellett vallási események riportere, a Magyar Televízió és a Duna Televízió vallási és kulturális adásainak külsős szerkesztője, forgatókönyvírója, közreműködője.
Nevéhez fűződik Az igazság megszabadít benneteket című, felnőtteknek szóló katekizmus, valamint Carlo Maria Martini bíboros Mária tovább szenved című könyvének fordítása. Számos verses- és műfordításkötete jelent meg a Szent István Társulatnál, illetve más kiadóknál. Feleségével negyvenkilenc éven át éltek boldog házasságban. Öt gyermeket neveltek, s legújabban első dédunokájuknak örvendhettek. Tóth Sándor ars poeticája ez volt: „Alkonyatban is a fények őriző, csendes társai / Foglyai a megtartó szabadságnak, / s a földi fogság szabadjai.”
Forrás: MK; Magyar Katolikus Rádió
