Elébük kell mennem

Édesapámat többször bebörtönözték.” Érettségi előtt egyik diáktársát koncepciós perben tíz hónapra elítélték, Bölcsföldi Lászlót hamis tanúzásra akarták rávenni. Nem volt hajlandó erre, bár számolnia kellett azzal, hogy büntetésül még le sem érettségizhet. „Egész életemben hordoztam volna a terhét, ha vállalom.” Közel a nyolcvanhoz is másokat szolgál, s bízik abban, hogy az országot és a magyar embereket mostanában érő nemtelen támadások ellenére is újragerincesedhet itt az élet – talán éppen a megpróbáltatások súlya alatt ismét magára talál a nemzet közössége.


 
– Tiszteletes úr, mikor kapta a hivatását? Ha jól tudom, családjában addig nem volt lelkipásztor.

– 1947-ben Kiss István, a gyönki gimnázium lelkésze elvitt Balatonszárszóra, a Soli Deo Gloria református táborba. Ott Isten kegyelméből megtértem, s attól kezdve élt bennem a lelkészi hivatás.

– 1962-ben avatták lelkésszé, harmincéves korában. Érettségi után eszerint nem vezetett egyenes út a Református Teológiai Akadémiára.

– Az érettségit követő évek súlyos megpróbáltatásokat hoztak. Hiába vettek fel az agrártudományi egyetemre, kulák származásom miatt rövidesen eltávolítottak. Közben a családot kitelepítették, a megélhetésért bármilyen munkát el kellett vállalni. Két évre behívtak katonának, de szerencsémre nem soroltak a munkaszolgálatosok közé.

– 1957 februárjában – különös módon – jutott el a teológiai akadémiára.

– A budapesti munkásévek alatt gyökértelennek éreztem magam, a lelkészi hivatás valahol a szívem mélyén élt bennem tovább. Vasárnaponként eljártam a templomba, de nem kapcsolódtam be a gyülekezet életébe. A fordulat a Jóisten irányításával a forradalom idején és utána következett be. Három hasonló korú társammal odahaza, Cecén fölvonulást szerveztünk a forradalom hírére. Szerveztünk? Egyik társunk hozott egy magyar zászlót, s elindultunk az utcán. „Aki magyar, velünk tart!” – egy óra múlva már nem lehetett látni a vonuló tömeg végét. Mindenki sírt, mindenki örült, énekeltünk, öleltük egymást. 1957 elején letartóztattak. Sokáig vallattak, talán agyon is ütnek, de a Jóisten megőrzött. Október 23-a előtt kórházba kerültem, s éppen a forradalom kitörésének napján engedtek haza. Amikor a rendőrség ellenőrizte, valóban beteg voltam-e, a kórházi nyilvántartás igazolta ezt, s elengedtek.

– Mégis foglalkozott a disszidálás gondolatával.

– Közölték velem, hogy rajtam tartják a szemüket. S rövidesen kiderült, egymás után tartóztatják le a fiatalokat, majd ártatlanul kivégzik őket. Több kísérletet tettem a menekülésre, de a Jóisten megint közbeszólt. A vonaton, amikor indultam a nyugati határ felé, hogy ott majd valahogy átjutok, találkoztam nyugdíjas esperes-lelkész testvéremmel, aki már korábban is egyengette az utamat. Elmondtam neki, mire készülök. Erre azt ajánlotta, menjek inkább Pestre – ahol püspökhelyettesként szolgált –, s majd egy gyógyszerért Ausztriába tartó, nemzetközi vöröskeresztes autóval biztonságosabb lesz az utazás. De ő már másra gondolt… azt szerette volna, ha maradok, és beiratkozom a teológiára. Jöjjetek hozzám mindnyájan… – lassan átjárt a jézusi ige.

– Hol kezdte szolgálatát?

– Segédlelkészként Seregélyes-Szőlőhegyen, igen nehéz körülmények között. Időközben megházasodtam, feleségem, aki éppen hat hónapja, hogy elment a minden élők útján, mellettem állt, és bátorított a földes szobában, víz és villany nélkül voltunk… Később jó szándékú emberek befogadtak minket. Egy ötgyerekes család inkább összehúzta magát, csakhogy kaphassunk náluk egy szobát. Mindezzel együtt rendkívül boldogok voltunk, s ez figyelmeztethet mai világunkban: pusztán az anyagi haszonszerzés nem boldogíthat, illetve az anyagi nehézségek ellenére is meg lehet találni a boldogságot.

– Három év után megválasztották Seregélyesen lelkésznek, ahol aztán huszonegy évig szolgált.

– Kezdetben kevesen jártak istentiszteletre. Legfontosabb feladatomnak tartottam az emberek „összegyűjtését”. A Jóisten kegyelméből megértettem, nem szabad várnom rájuk az üres templomban, nekem kell elébük mennem. S elindultam házról házra, családról családra, kezemben a Bibliával, amelyben azt olvashatjuk: az Ige majd elvégzi az ő dolgát. Amikor huszonegy év elteltével távoztam, a kezdeti háromszáz helyett ezerötszázan tartoztak a gyülekezethez.

– Jó ezt hallani, amikor ma már közhelyként hangzik – vagy nem is „illik” beszélni róla –, hogy fölbomlottak a hagyományos emberi kapcsolatok, a magányos, önző tömeg leginkább öntudatlanul éli az életét.

– Igehirdetéseim súlyát a látogatások adták meg. Ilyenkor érdeklődtem életük, hogylétük felől, kíváncsi voltam örömeikre és gondjaikra. Szinte még le sem ültem, már mondták is – s én figyelmesen meghallgattam őket. Különösen az idősebbek igényelték ezt, akikre családon belül sem igen „pazaroltak” időt. S a pusztákon is összeszedtem az embereket. Sokszor megrendülten mondták el, hogy életükben nem láttak még lelkészt a környékükön, még kevésbé a házukban. Emellett segítettem nekik számos hétköznapi, de nekik fontos ügyet elintézni: kérvényeket írtam, beadványokat fogalmaztam, közbenjártam az érdekükben.

– Több mint két évtized után mégis önszántából távozott…

– Úgy éreztem, ismét „felszántatlan” helyre kell mennem. Ahol semmi sincs: se gyülekezet, se használható templom, se parókia. Így kerültem Velencére.

– Újabb huszonegy év következett, majd 2002-ben nyugdíjba vonult.

– Igen lepusztult környék fogadott, embermagasságú gaz a romos templom körül. A temetőt használta a falu szemetesgödörnek. Az első vasárnap kihirdettem, másnap reggel ott leszek kaszával, várom a híveket. Őseink bizony nagyon elcsodálkoznának, ha látnák, hogy a templomot, amit ők nagy munkával megépítettek, az utódok így elhanyagolják… és a sírjukkal se törődnek. Másnap reggel kilencen voltunk – délre levágtuk a gazt. Megindult az élet. Megint csak a Jóisten indíttatására kezembe vettem egy füzetet, s bekopogtam minden házba. Megkérdeztem: mit vállalnak? Rendbe kell hozni a templomot, nincs parókia… A legfontosabb azonban: vállalják-e, hogy imádkoznak a közösségért? S miben tudnak szaktudásukkal segíteni? Előreláthatóan menynyi az a pénz, amit Istentől kaptak, s a gyülekezet javára tovább tudnának adni? Ne a magukéból adjanak, csak amit a Jóistentől kaptak! Egy év múlva, a reformáció ünnepére hirdettem meg a hálaadó istentiszteletet a helyreállított templomban. Az első karácsonykor tizenöten jöttek el a templomba, amikor nyugdíjba mentem, vasárnaponként nem volt elég ülőhely…

– Templom, parókia, iroda, gyülekezeti terem, ifjúsági üdülő a régi iskolából… S itt is a családok látogatása…

– Nem hagytam ki senkit. Öten sem voltak, akik azt közölték velem: nem kívánnak az egyházhoz tartozni.

– Mennyiben változott meg az élet lelkészi pályafutása során?

– Még húsz évvel ezelőtt is több szeretetet éreztem férj és feleség, szomszéd és szomszéd, ember és ember között. S egyre sokasodtak a panaszok – miközben kifelé látszólag sikeres életekkel találkoztam. Elmondták, hogy a gyerekek nem törődnek velük… Mintha meghidegedett volna a világ mára. S a társadalomból elveszett a közbizalom.

– Mit lehet tenni ilyen körülmények között?

– Ilyenkor (is) a nagy eszmék helyett a személyes cselekvés felé kell fordulni. Ma is keresem ennek alkalmait… időről időre felhívom korábbi híveimet, elsősorban azokat, akikről tudom, hogy egyedül vannak. Tiszteletes úr, megint ön hív? – hallom. – Amióta legutóbb beszéltünk, senki más nem keresett. A gyerekek olykor jönnek, de már rohannak is, nincs idejük… Olyan emberekre lenne szükség, akik törődnek a másikkal, felkeresik, szóba állnak vele, ha el akar mondani valamit – s a téma nem csak az anyagi érdek lehet.

– Megromlott a közösségi élet?

– Végleges romlásról semmiképpen nem beszélnék, inkább megváltozott. Gyerekkoromban „egy kupacban” éltünk odahaza. S ezt csak úgy lehetett elviselni, ha szerettük egymást. Ma reggelente elmennek otthonról a fiatalok, az idősek magukra maradnak. Nincs közös reggelizés, ebédelés, közös tevékenység. Nem egy hívem van, aki jó szándéka ellenére sem képes gondozni anyját és apját. Régen csüngtünk a szülőkön, meséltek nekünk – ma a fiatalok azonnal a számítógép elé ülnek, úgy kell „elvadászni” őket előle.

– A nemzedéki ellentétek – vagy különbségek – mindig jelentkeztek.

– Igen, csakhogy – anélkül, hogy általánosítanék – ma alapvetően más a fiatalok életélménye: menni, menni, hajtani a tevékenységet, ide-oda rohanni. Erejük és idejük sem marad a szép, boldog családi életre. S ha ez hiányzik, valamelyik fél előbb-utóbb kikéredzkedik. Ha nem válnak is el, a lelke már nincs ott. Élnek, mintha minden rendben volna… közben alapjaiban romlott meg körülöttük az élet. Sokan technikai berendezésnek tekintik magukat: romantika, szépség, szerelem, szeretet… nevetnivalónak tartják. És azt gondolják, a gépek jobbak, mint a másik ember. S egyszer aztán jön a kiábrándulás, az összeomlás. S föl kell emelni őket.
Fotó: Elmer I.