Együtt érző lelkülettel, a kultúrákra nyitottan

– Érsek úr 1973-tól, vagyis diplomáciai pályája kezdetétől túlnyomórészt távoli, egzotikus országokban szolgálta az egyházat. Szíriáról, egyes afrikai országokról, főként pedig Japánról elmondható, hogy társadalmukban a katolikusok nem a többséget, hanem a kisebbséget alkotják. Több mint egy évtizeden át pedig misszionáriusként dolgozott Kamerunban. Miként alakult ki Önben e missziós lelkület?

– Első kérdése mindjárt papi hivatásom, ennélfogva az egész életem egyik leglényegesebb vonását célozza… Huszonnégy évesen szenteltek pappá a Trevisói egyházmegyében – Treviso Észak-Olaszországban, Velencétől nem messze található. Alig egy évvel jártunk a II. vatikáni zsinat után: az egész egyház friss lendületet kapott. Egy plébániára kerültem, ahol másodmagammal káplánként dolgoztam. Nagy lelkesedéssel vetettem magam a munkába, remekül éreztem magam a hivatásban: az egyházközségben sok család volt, értékes fiatalság, egy színvonalas kórus, amelynek a tagja lettem… Három év elteltével levelet kaptam a püspökömtől, amelyben felszólított, hogy keressem fel. Mamma mia! – ez volt az első gondolatom. Talán valamilyen panasz érkezett ellenem? Vagy valamilyen kiegészítő vizsgát kell tennem? Egyik félelmem sem igazolódott. Főpásztorom nagyon kedvesen közölte: az az ötlete támadt, hogy diplomáciai tanulmányok céljából Rómába küld, a vatikáni diplomata akadémiára. Továbbá bátorított, hogy szerezzem meg a kánonjogi doktorátust.

– Felvetésére igent mondott, és Rómába költözött…

– Négy év tanulás és a sikeres vizsgák után, 1973. december 3-án álltam az egyház diplomáciai szolgálatába. Elsőként a latin-amerikai Ecuadorba küldtek; onnan három évre Szíriába; majd a közép-afrikai Zairébe, az egykori Belga-Kongóba, amelynek jelenlegi neve Kongói Demokratikus Köztársaság. Negyedik állomáshelyem Washington volt, ez az irdatlan méretű világváros, ahol felébredt bennem a vágy, hogy ismét lelkipásztorként dolgozzam, méghozzá lehetőleg misszionáriusként. A trevisói püspök engedélyével az afrikai Kamerunba mentem, ahol néhány hónap elteltével felkértek: legyek a főváros, Yaoundé papnevelő intézetének rektora. Elvállaltam a feladatot, és rektori munkám mellett latint is tanítottam a kispapoknak. Kamerunban a gyarmati időkből következően a francia és az angol a két hivatalos nyelv. Végül 1999 decemberében levél érkezett II. János Pál pápától, amelyben közölte: püspök és nuncius leszek. 2000. január 6-án szenteltek püspökké a római Szent Péter-bazilikában – vagyis Erdő Péter bíboros úr oldalán.

– Első állomáshelye máris embert próbáló feladat volt, hiszen egyidejűleg négy ország tartozott a területéhez…

– Igen, öt esztendőn át Gambia, Guinea, Sierra Leone és Libéria nunciusa voltam. Sierra Leonéban 1991-től szörnyű polgárháború dúlt, amelyben becslések szerint ötvenezer ember vesztette életét, és százezrek kényszerültek otthonuk elhagyására. A békét végül az hozta meg, hogy 2001 végén az ENSZ csapatai bevonultak, és lefegyverezték a felkelőket.

Egy alkalommal rettentő nehéz helyzetbe kerültem: Sierra Leone fővárosába, Freetownba utaztam, mert biztosítani kellett az olasz nagykövetségen tartózkodók sértetlenségét. A köztiszteletnek örvendő helyi püspök tárgyalt a felkelőkkel. Ez egyáltalán nem egyszerű, ugyanis nincs hivatalos kormányuk, soha nem lehet tudni, hogy éppen ki a főparancsnokuk. Hiába állapodunk meg az egyik fővezérrel az olasz nagykövetségen rekedtek sorsáról, a másik gerillaparancsnokuk attól még nekiáll öldökölni. Az egyházi személyekre sem voltak tekintettel, például Teréz anya néhány nővérét is meggyilkolták.
A polgárháborúban sok ezer gyerekkatona is harcolt, úgy is nevezték: a gyermekek háborúja. Elmentem a hadirokkant gyerekek táborába, ahol százával éltek a megnyomorított, csonkolt végtagú fiúk: megrázó volt.

– Sok évtizedes diplomáciai pályája során melyik országot találta a legérdekesebbnek?

– Ezt a kérdést borzasztó nehéz megválaszolni. A felületes turista azt hinné: könnyű ítéletet alkotni, de a valóságban minden országnak megvan a maga egyéni arculata, kultúrája, hangulata. Szíriában ez a jó, Japánban az a különleges, Ecuador azért érdekes, mert… Mindegyik állomáshelyemen jól éreztem magam, mert örültem, hogy ott lehetek, hogy megismerhetem a helyi adottságokat, értékeket, ízeket. Ecuadorban eltöltöttem néhány napot az esőerdőben, és hatalmas élmény volt megtapasztalnom, hogy az ott élő őslakosok milyen kemény emberek, ugyanakkor milyen alázattal viszonyulnak a természethez. Washingtonban az ottaniak történelemszemléletét, időhöz való viszonyát találtam legérdekesebbnek. Az olasz emberek az antik évszázadok eleven jelenlétében élnek: a több ezer éves múlt számukra mindennapi valóság. Mindenfelé ókori templomok, szobrok, romok, a Colosseum és társai… Szíriában Ábrahám korának emlékei fogadtak, az emberiség bölcsője; Damaszkusz egyik múzeumában egy agyagtábla, belevésve az első ismert ábécé… Majd megérkeztem az Egyesült Államokba, ahol az ország „történelme” két-háromszáz évre nyúlik vissza. Olaszként én kétezer évben gondolkodom – az amerikaiak pedig kétszázban. Nunciusként nem csupán a pápa képviselete, az egyház szolgálata a feladatom, hanem a kulturálisan nyitott jelenlét is: megérteni és cselekvően befogadni a különféle helyi értékeket.

– Az afrikai fejezet után hatéves szolgálat következett Japánban. Egy hatalmas ország, amelyben a kereszténység mellékes tényező, bár több száz éves múltra tekint vissza.

– Megpróbálok röviden szólni e témáról, bár ez nem könnyű… Japánban százhuszonhét millió ember él, a keresztények aránya alig egy százalék. Napjainkban semmiféle vallási békétlenség sincs, mivel a japán társadalom egymás elfogadására, a nyitottságra épül. A lakosság több mint nyolcvanhárom százaléka a sintó vallás híve, hét százalék pedig buddhista. A sintó vallás ősi japán gyökerű, a buddhizmus viszont Indiából került be, körülbelül ezer évvel ezelőtt. A kereszténység a XVI. században gyökeresedett meg, Xavéri Szent Ferenc és az ő jezsuita misszionárius társai révén. A japán császárok egy évszázadon keresztül barátságosan viszonyultak a keresztényekhez – majd kezdetét vette az üldözés. Az uralkodók, akik magukat a Nap fiainak tartották, egy idő után úgy értelmezték, hogy Krisztus követői szükségképpen ellenségek, mivel úgymond megkérdőjelezik a császári tekintélyt. Számítások szerint több mint húszezer keresztényt kínoztak meg és végeztek ki a hitéért, és közülük csak ezernek ismerjük a nevét, különféle krónikákból, levelekből, hivatalos iratokból. Következésképpen a mai japán egyház a vértanúk állhatatosságából nőtt ki.

– Miként élnek együtt az ottani vallások hívei? A mindennapi életben milyen kulturális különbségekbe, esetleges nehézségekbe ütközhet egy japán keresztény?

– Arrafelé manapság nem üldözik a keresztényeket, elfogadják őket, törvény előtti egyenlőségüket biztosítják — ám egyszersmind idegenként kezelik őket. Számos vonatkozásban úgy tekintenek rájuk, mintha külföldiek lennének. Az is tény, hogy a sintó, illetve buddhista vallásúak kevésbé ragaszkodnak a hitükhöz, mint a keresztények. Öt évvel ezelőtt a kulturális minisztérium országos felmérés keretében vizsgálta a vallási hovatartozást. A válaszok összesítésekor azt kapták, hogy a százhuszonhét milliós országnak kétszázmillió vallásos polgára van – ugyanis a sintó vallásúak jelentős része buddhistának is vallotta magát, számos buddhista pedig a sintó vallást is megjelölte, mivel hol ennek, hol annak az egyháznak a szertartásait látogatják. A nem keresztény japán emberek erkölcsi érzéke fejlett, vallási elkötelezettségük azonban csekély. A kereszténységgel szembeni alapvető nehézségük az, hogy a hagyományos japán felfogás nem fogadja el a személyes, teremtő Isten eszméjét. Hisznek a teremtett világ fenségében, az élőlények és a hegyek, a folyók isteni méltóságában, de a teremtő Atyában, illetve a megváltó Fiúban való hittől idegenkednek. A személyes példák, a vonzó tanúságtételek viszont hatnak rájuk: II. János Pál pápa Japánban tett látogatása után sok megtérés történt. A katolikus iskolák magas színvonalának is köszönhető, hogy bár a megkereszteltek lélekszáma alig egymillió, a társadalmi befolyásuk, közéleti jelenlétük mégis hangsúlyos. Például a császári pár gyermekei is katolikus iskolába járnak.

– Egy vidéken élő japán katolikus eljuthat vasárnaponként szentmisére?

– E hatalmas országban természetesen nincs minden faluban templom, sem pap, ám a jelentősebb településeken már igen. Némi utazással és áldozathozatallal bármelyik hívő bekapcsolódhat a szentségi életbe. A helyzetet az is könnyíti, hogy a japán munkaerőpiac újabban megnyílt a külföldi vendégmunkások előtt, akiknek túlnyomó része Brazíliából és a Fülöp-szigetekről érkezik, vagyis katolikus. A kimutatások szerint a Japánban élő keresztények több mint fele nem japán nemzetiségű.

– Miként élte át a március 11-én bekövetkezett földrengést, illetve a fukusimai atomerőmű-baleset napjait?

– A földrengés idején Tokióban voltam. Az első rengések borzalmasak voltak: két teljes percig tartottak, és nem akadt menedék: a teljes kiszolgáltatottságot éltük át. Majd következett a szökőár, amely négyszáz kilométeres szélességben letarolta a partvidéket. Nem sokkal később megérkezett a hír a Fukusimában történt atomszerencsétlenségről. A hatóságok kezdetben azt állították, hogy nincs veszély – a japán közvélemény ezt készséggel elhitte, mert az ottani mentalitás a fegyelemre és a bizalomra épül. Ám egy-két nap elteltével bebizonyosodott, hogy valójában sokkal nagyobb a baj. Mindenki félni kezdett a sugárzástól: bezárkóztunk a lakásba, az ablakokat és az ajtókat rongyokkal próbáltuk szigetelni, nem használtunk csapvizet… Később kiderült: e félelmek szerencsére eltúlzottak voltak.

– Magyarországi kinevezéséről értesülve mi volt az első gondolata?

– Két érzés kavargott bennem. Az egyik hang azt súgta: irány Budapest, ez egy nagyszerű feladat! A másik hang viszont figyelmeztetett: a földrengés, az atomszerencsétlenség heteiben nem távozhatom Japánból, hiszen ez megfutamodásnak tűnne. Megkértem a szentatyát, hogy adjon nekem még néhány hónapot Japánban. Ezért, hogy a hivatalos kinevezésem csak júniusban történt meg. Márciustól júniusig felkerestem a földrengés sújtotta térség városait, a kórházakban fekvő sérülteket, a sugárfertőzött vidéken élőket. Fontos volt, hogy lássák: a pápa képviselője közöttük van, együtt érez velük.

– Évtizedek óta távol él a szülőhazájától. Nincs honvágya?

– Nem tagadom, időnként van. Főként az hiányzik, hogy olaszul beszélhessek az utcán, a boltokban… Szüleim már nem élnek – édesapám több mint kilencven évet élt, két éve hunyt el, s minden diplomáciai helyemen meglátogatott. Egy fivérem és egy nővérem ma is Treviso környékén él, mindketten családosak: a világhálónak köszönhetően már nem okoz gondot a napi szintű kapcsolattartás.

– Első néhány magyarországi hete során milyen benyomásokat szerzett?

– Az érdemi ismerkedést e héten kezdem, amikor részt veszek a püspöki kar konferenciáján. A magyar nyelv nagyon szépnek, dallamosnak tűnik, de azt is érzem, hogy borzasztó bonyolult is. Néhány szót azért már megtanultam, például tudok jó napot kívánni. A magyar konyhából pedig még csak egy-két alapételt kóstoltam, mint a pörköltet nokedlivel, és mind nagyon ízlett. Ígérem, egy éven belül a többi hagyományos étellel is megismerkedem majd.

– Egy év múlva kifaggathatjuk Önt az olasz és a magyar konyha ízeiről?

– Rendben! Végezetül fontosnak érzem elmondani: Szent István király ünnepén jelen voltam a Szent Jobb-körmeneten, és mélyen megérintett a magyar hívek imádsága, szép éneke, összeszedettsége. Egy hónap múlva, a szabadságom idején személyesen is találkozni fogok XVI. Benedekkel, és beszámolok neki a kedvező tapasztalataimról.

 Fotó: Kissimon István

Alberto Bottari de Castello

1942-ben született az olaszországi Montebellunában. 1966-ban szentelték a Trevisói Egyházmegye papjává. 1973-ban a Szentszék diplomáciai szolgálatába állt; 1987-ig Ecuador, Szíria, Zaire és az Egyesült Államok pápai képviseletein tevékenykedett. 1987 és 1999 között misszionáriusként dolgozott Kamerunban. 1999-ben oderzói címzetes érsekké, illetve Gambia, Guinea, Libéria és Sierra Leone apostoli nunciusává nevezték ki. 2005-től Japán nunciusa lett. 2011. június 6-án nevezték ki Magyarország apostoli nunciusává.