Egymásért

Gáspár István plébános az összefogás erejéről

A dunai árvízről szóló híradásoknak napokon keresztül kiemelt témája volt Nagymaros, ahol lakóházakat is fenyegetett a medréből kilépő folyó. Helyszíni tapasztalatairól, a védekezés során megnyilvánuló összefogásról kérdeztük a munkálatokban szinte folyamatosan részt vevő Gáspár István helyi plébánost.

– Vannak már tapasztalataim a nagymarosi árvizekről. 2002, 2006 és 2010 után ez már a negyedik alkalom, amikor sikerült megmenteni a várost. De a mostani volt az igazán nagy árvíz. 751 centiméternél tetőzött a Duna. A mai napon (hétfőn) már elkezdett apadni.

Június elején dunai árhullám érkezett hazánkba, amely elsőként a nyugati végvárnak számító Győrt és környékét tette próbára. A Mosoni-Duna és a Rába a Duna főágának visszaduzzasztó hatása miatt visszafelé folyva a megyeszékhely mellett az egész Szigetközt fenyegette. Munkatársunk önkéntesként, éjszakai műszakban vett részt a védekezésben.

Csütörtök éjjel körmendi tűzoltókat kellett sokadmagammal együtt a legveszélyeztetettebb helyszínre, Győrújfalu határába szállítanom. Már az indulás is emlékezetes volt, hiszen a tűzoltóság udvarán a miniszterelnök konvoja mellett parkoltunk le. Jó volt megtapasztalni, hogy itt van velünk, köztünk a kormányfő, nem valami távoli főhadiszállásról irányít. Ráadásul a közismerten sportos politikus az aznap este Győrben játszó magyar válogatott futballmérkőzését is kihagyta, hogy minden energiájával a védekezésre koncentráljon.

A Duna áradása miatt a Magyar Katolikus Karitász országszerte mozgósította önkénteseit az árvízi védekezés segítésére. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntésének értelmében a karitász megnyitotta katasztrófaalapját, hogy azonnal bekapcsolódhasson a munkálatokba.

Az első napokban az országos központ katasztrófakülönítménye koordinációs központot alakított ki Győr-Moson-Sopron megyében, Vámosszabadiban. Itt kiemelt figyelemmel kísérik a különösen veszélyeztetett Győrújfalu–Dunaszentpál közötti szakasz és a környező települések helyzetét. A szeretetszolgálat munkatársai a Szigetközben az önkéntesek fuvarozását is vállalták, így biztosítva a folyamatos munkát, váltott műszakban.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Győrben, Komáromban, Esztergomban, Nagymaroson, Szőnyben, Almásfüzitőn, Neszmélyben, Dunaszentpálon, Mecséren és Budapesten egyaránt jelen volt az árvíz idején: teát, kávét, szendvicset vittek a védekezésben részt vevőknek. Munkájuk még nem ért véget: június 10-étől, erőiket átcsoportosítva a Duna alsó szakaszán, Bajáig lesznek jelen: mindig ott, ahol a gátak megerősítésén dolgozóknak leginkább szükségük lesz a segítségre.

Hogy baj lehet, tudtuk. Azt viszont nem tudhattuk egészen pontosan, hogyan fogunk reagálni rá. Mindig így van ez, és most különösen gyorsan kellett cselekednie az egész országnak. A természeti csapások a legkülönbözőbb módokon hathatnak az emberekre, attól függően is, hogy közvetlenül érintik-e őket. Megszoktuk, hogy tévéből, híradóból, internetről tájékozódunk a világ folyásáról, és ez naprakésszé, jól értesültté tesz, de legalább annyira el is távolítja tőlünk az eseményeket. „Műsor”, látvány, érdekesség lesz belőlük, amelyekhez nincs komolyabb közünk, ahogyan időnként már a szomszédainkhoz sincs. Egyre jellemzőbb a világunkra, hogy senki sem hisz igazán a nagy közös ügyekben, a többség számára – és ezt is meg lehet érteni – csak a saját és a családja gondjai igazán fontosak; éppen elég nehézséget jelent gondoskodni arról, hogy a közvetlen környezetünkben minden rendben legyen.

A Magyar Cserkészszövetség tagjai is segítettek az árvíz elleni védekezésben. Akadt, aki az egyetemi vizsgák után, és volt, aki a munkából hazatérve egész éjjel homokzsákokat töltött és pakolt a Duna mellett. A napokban azonban a szövetség szervezetten is részt vesz az áradás elleni harcban, a katasztrófavédelemmel együttműködve.

Huszonnégy órás ügyeletben a máltai szeretetszolgálat

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat lapzártánkkor már három gépjárművet helyezett készenlétbe Győrben, a június 3-án kialakult árvízi helyzet elleni védekezésben részt vevő egységek ellátására.

Egy Magyarországon élő brazil misszionárius megrendítő története

Anna Vanessa Loureiro a brazil Shalom Katolikus Közösség tagja, misszionárius. 2009 óta szolgál Magyarországon, egyenesen Rio de Janeiróból érkezett. Mintegy fél éve ismerjük egymást, sokat teázunk, beszélgetünk. A szobámban, a földön ülünk, fényképeket nézegetünk. „Nézd, ők a testvéreim!” – mondja. De valami nem stimmel: Vanessa fekete, a testvérek meg fehérek. Rákérdezek, hogy lehet ez, s Vanessa mesélni kezd…

– Anyukám nem az édesanyám. Amikor a vér szerinti anyám állapotos lett velem, háromszor próbált meg elvetetni. Nem akart engem. Egyszer elment hozzá az egyik nővérem – anyám volt a manikűröse. Segítséget kért tőle, azt mondta, nem tudja, mitévő legyen. A nővérem elmesélte mindezt anyukámnak, aki meglátogatta az anyámat, és felajánlotta neki, hogy lakjon náluk, amíg megszületek, ők majd gondoskodnak róla, aztán kitalálnak valamit. Nem voltak barátnők, csak szomszédok. Anyám elfogadta a meghívást. Dolgoznia sem kellett, mindent megkapott a családomtól, cserébe nem ivott, nem cigarettázott. Egyszer a vér szerinti apám felkereste, s elmondta, hogy nem akar vele maradni, és nem akar foglalkozni velem. Többé nem is jött vissza. Az igazi anyám magas volt és fekete, az igazi apám alacsony és fehér. Volt még két másik nővérem is, akik a nagymamánál éltek, de őket sosem láttam.