Claudio Magris vallomása XVI. Benedekről

Claudio Magris jeles példát szolgáltat erre. Őt, aki „néha azt sem tudja, mit jelent hívőnek lenni”, megragadta XVI. Benedek A názáreti Jézus című műve. Már önmagában az is, hogy szerzője nem pápai tekintéllyel, hanem professzorként foglalta össze a szentírástudomány és a hit Jézus-képét. Magris – nem lévén járatos a teológiai irodalomban – örömmel fedezte fel azt a modern felfogást, hogy az evangéliumok szerzői nem Jézuséletrajzot írtak, hanem a maguk tanító szempontjai szerint szerkesztették műveiket. Megragadta Jézus isteni és emberi természetének kettős egysége, mely írói gondolata szerint a magunk egyéniségében dúló jó és rossz küzdelmét juttatta eszébe. Az is megfontolásra késztette, hogy az örök élet „nem az idő folyamatos végtelenségét” jelenti, hanem a görög „kairoszt”, az igaz és valódi élet jelenét, „itt és most”-ját. Az evangélium szavával: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged.”



Claudio Magris véleményéről is értesült a pápa. „Később a pápa üzent nekem, hogy ha van kedvem, látogassam meg a Vatikánban. Kaptam nála fél órát. Beszélgettünk, aztán egyszer csak megkérdezte: »Őszintén, Ön tényleg elolvasta a könyvemet?« »Szentséges Atya, nem vagyok szélhámos, illetve hát néha az vagyok, de mindenesetre biztosan nem Önnel kezdtem volna, azt elhiheti.«”
Az író tehát találkozott a lelkipásztor pápával, aki meghallgatta, kérdezte, megbecsülte vendégét. Nem „hivatalában fogadta”, hanem beszélgetett vele. (Plébániahivatalok helyett olykor mi is szeretnénk ilyen lelkipásztorra lelni…)

Az evangéliumi fohász – „hiszek Uram, segíts hitetlenségemen” – jut eszembe, mikor Magris válaszát olvasom arra a kérdésre, hívő-e. „Nehéz erre válaszolni. Igen, hívőnek tartom magam, annak ellenére, hogy néha azt sem tudom, ez mit jelent.” Claudio Magris rokonszenves közép-európai „szélhámos”.